MAGYARORSZÁG ROMLÁSA, avagy arról, hogy mi változott? (18. rész) III. Pál, az új pápa újra felveszi a kapcsolatokat a szultánnal való „paktálás” miatt 1529-ben egyházi átokkal sújtott János királlyal. (I. Ferenc francia királyt – aki pedig már 1525 óta intenzív kapcsolatban állt a törökkel és aki nagy részben felelőssé tehető azért, hogy 1526-ban Szulejmánt „ráuszította” Magyarországra – nem sújtotta semmiféle egyházi átok. Quod licet Iovi, non licet bovi. Mert a kettős mérce már akkoriban is működött…) Ferdinánd tombol dühében, de tehetetlen. A magyar nemesség nagyobbik része él az alkalommal, hogy nincs igazi királya; már nem csak egymás ellen harcolnak, hanem az egyházi vagyon sincsen tőlük biztonságban. S miközben pénze egyik királynak sincs, V. Károly a fejébe veszi, hogy véglegesen leszámol a szultánnal… 1533-ban Szulejmán szultán megbízta a vele szövetséges Barbaros Hayrettin pasát („Hayreddin Barbarossa”), a török flotta eddigre már szinte önálló hatalommá váló vezérét (kapudan-i derya) – aki Algírból kiindulva veszélyeztette a földközi-tengeri kereskedelmet –, hogy foglalja el a spanyol ellenőrzés alatt álló észak-afrikai tengerparti városokat, elsősorban Tuniszt, ahonnan a legkönnyebb Itáliát sakkban tartani. Hayrettin pasa 1534 nyarán sikeresen végre is hajtotta a feladatát – ámde ezzel kiváltotta a másik világhatalom, az éppen ekkoriban a csúcsra érkező V. Károly német-római császár, spanyol király haragját. (Francisco Pizarro, a kondásból lett spanyol hódító 1533. augusztus 29-én végeztette ki – ítélet nélkül, adott szavát megszegve – Atahualpát, az utolsó inka uralkodót. Az egy évtizeddel korábban meghódított Mexikóból, illetve az Inka Birodalomból Spanyolországba szállított töménytelen mennyiségű arany képezte V. Károly világhódító terveinek alapjait. Egyes források szerint csak az inkák földjéről és csak ebben az esztendőben 2 millió dukátnak megfelelő mennyiségű aranykincs folyt be a spanyol királyi kincstárba!) Ráadásul III. Pál pápa elérte, hogy a szultán hagyományos szövetségesének számító Franciaország ezúttal legalább hivatalosan ne álljon Szulejmán mellé; vegye vállára inkább a közös, a keresztény ügyet. A török flotta 82 hadihajóból és két francia gályából állt, Hayrettin pasa irányítása alatt. A keresztény flotta azonban – amelyben a spanyolok mellett portugálok, olaszok, máltaiak, valamint katolikus és protestáns németek és németalföldiek is harcoltak – még ezt a félelmetes erőt is háromszorosan múlta felül; a genovai Andrea Doria admirális 398 hajóján különböző források szerint 30 000–60 000 katona állt fegyverben! Ez a hadsereg 1535 nyarán partra szállt a tuniszi tengerparton, La Goulette mellett, majd rövid küzdelem után bevette a várost és irgalmatlan pusztítást vitt véghez a polgári lakosság körében is (állítólag 30 000 embert öltek meg). A török flotta szinte valamennyi hajója elpusztult, Hayrettin pasa pedig Algírba menekült. Ezzel V. Károly befejezettnek tekintette a hadjáratot; valószínűleg azt hitte: most aztán jól megmutatta a „hitetlen pogánynak”, hogy ki az úr. Azonban, sajnos, sem a szultán, sem pedig Hayrettin pasa nem így gondolta – annyira nem, hogy az utóbbi még ebben az esztendőben elfoglalta a Baleári-szigeteken fekvő Mahón (helyi neve ma Maó) városát, ahonnan 6000 keresztényt hurcolt rabszolgaságba. Így aztán a hatalmas költségen megszervezett, impozáns katonai akciónak a gyakorlatban egyetlen eredménye volt: V. Károly visszasegítette a trónra Tunisz korábbi emírjét, Muley Hassant, akinek a családja 1574-ig tudta megtartani e pozíciót. Mindeközben Habsburg Ferdinánd még mindig azon „pufogott”, hogy vajon miért küldött az új pápa követeket János királyhoz? Pier Paolo Vergerio, III. Pál bécsi nunciusa 1535 márciusának végén írta: „Őfelsége napról napra elégedetlenebbé válik, amiért Rorario Magyarországra utazott”. (Sua maesta si dismostra ogni giorno piu malocontento che Rorario sia passato in Ungheria.) Áprilisban az a közlendője a Szentszékkel, hogy Bécsbe érkezett Brodarics püspök, Szapolyai követe, akinek a feladata a két uralkodó közötti kapcsolatok újrafelvételének előkészítése. Mindezt azonban ő nem követhette figyelemmel a helyszínen, mert Ferdinánd valamilyen ürüggyel Németországba küldte, ahonnan csak június végén érkezett vissza Bécsbe. De a Habsburgok kegyébe ezután sem került vissza, mert Ferdinánd szinte azonnal magához kérette és alaposan leteremtette, mert a Bécsben maradt pápai követség egyik tagja udvarias levélben érdeklődött Brodaricsnál János király további terveit illetően. Ferdinánd egyébként 1535-ben két országgyűlést is tartott – októberben Nagyszombatban (ma Trnava, Szlovákia, decemberben pedig Pozsonyban –, kétbalkezességét azonban újfent bizonyította, amikor egyik összejövetelre sem ment el… Ezek után állt elő a király nevében elnöklő Thurzó Elek azzal, hogy „Őfelsége látván, hogy az országban számtalan gonosztettek, hatalmaskodások követtetnek el (…), a rendek javaslatait kéri, miként lehessen a múltban történt bajokat orvosolni”. A nemesség nem is kérette magát: Pozsonyban egész listára való kívánsággal állott elő, amelyben talán a legóhajtottabb dolog volt, hogy házaikba többé ne szállásoljanak el német zsoldosokat. Ferdinánd „természetesen” nem fogadta el ezen elképzelést. Ennél is fontosabb azonban, hogy a kezén lévő Pozsonyt nevezte meg Magyarország fővárosául, lemondva ezzel az egységes Magyar Királyságról. (Ami persze már csak elméletileg létezett; gyakorlatilag a panaszkodó főrendek majdnem azt csináltak, amit akartak.) 1535 decemberére létrejött a megállapodás Habsburg Ferdinánd és János király között; ennek bizonyítéka, hogy utóbbi követei Nápolyba utaztak, ahol V. Károly - a tuniszi hadjárat sikerét megünnepelendő -, éppen diadalmenetet tartott. A császár jó hangulatban volt, fogadta Szapolyai követeit és órákon át tárgyalt velük. Ez hallatlan diplomáciai siker volt János király számára. Annál kevésbé repeshetett az örömtől Ferdinánd; a közeli jövő ugyanis megmutatta, hogy felséges bátyja az ő – tudniillik Habsburg Ferdinánd – „feje felett” óhajt intézkedni. Mert mi másra lehet következtetni abból, hogy V. Károly személyesen garantálta (!) a csaknem egy évtizede torzsalkodó két magyar király tárgyalásainak sikerét? Amidőn V. Károly a tuniszi győzelmet ünnepelte, a török birodalomban is változás érlelődött. Az észak-afrikai mellett a perzsa frontról is rossz hírek érkeztek Istanbulba és ezért a szultán bizalma tovább gyengült Ibrahim Pargali nagyvezírben, akire legkésőbb Gritti megölését követően gyanakodott. A török fővárosban ekkor már Ibrahim ellenfelei szövögették a diplomáciai hálót, tapasztalatlanságukból adódóan hol több, hol kevesebb sikerrel. Ekkoriban éppen Yunis béggel – aki Gritti idejében még csupán tolmács volt – tárgyalt a veronai Leonardo Nogarola, Ferdinánd követe, akinek jelentéseiből kitűnik, hogy Bécsben még mindig ott tartottak, hogy valamiképpen – nyilván aranyak bőséges csorgatásával – el kellene téríteni a szultán kegyét János királytól. „Reményli – írja Nogarola egy Yunis béggel folytatott megbeszélést követően –, hogy a szultán évről évre beküldendő tiszteleti ajándék fejében le fogja venni kezét Jánosról.” Szulejmánnak azonban – legalábbis ekkor még – esze ágában sem volt ezt a számára eszményi állapotot megváltoztatni. Alapvető érdeke volt az ellenfél minél nagyobb megosztottsága, s ezt még csak fokozta, hogy az eleve nem túl szívélyes kapcsolatban lévő két Habsburg, vagyis V. Károly császár és Ferdinánd között is feszültebbé vált a viszony. V. Károly 1536 április elején Rómába utazott, ahol III. Pál pápával óhajtott találkozni; a Szentatya azonban – aki meg akarta őrizni a két magyar király közötti közvetítői szerepét – látni sem kívánta őt! A császár elképedt; hát ő csak akkor tud egy pápával tárgyalni, ha előtte fegyveresen megalázza, mint 1527-ben VII. Kelement? Miután minden diplomáciai erőfeszítése sikertelen maradt, döntő lépésre szánta el magát: álruhát öltve (!) és a svájci gárdát kijátszva beállított a Vatikánba. III. Pál éppen húsvéti misét celebrált a magánkápolnájában, amikor az álruhás császár eléje toppant, előhalászott egy ménkű hosszú papírost és felolvasásba kezdett… A pápa megpróbálta félbeszakítani – sőt, egyik-másik gárdista taszigálni is kezdte a császárt –, de Károly lerázta őket és olvasott tovább. (V. Károly később nyomtatásban is kiadta ezt a beszédét, amely ránk maradt. Azt fejtegette benne, hogy teljesen lehetetlen egy megosztott Európa, amelynek csak egy uralkodója lehet. Mivel pedig éppen ő a császár, hát akkor legyen ez az uralkodó ő, Habsburg Károly. Személyesen is hajlandó párbajt vívni I. Ferenc francia királlyal, aki képtelen megérteni az ő magasztos törekvéseit és országa függetlenségének makacs híve… Döntsék el párviadalban, ki legyen Európa uralkodója! Nem is kell mondani, hogy a császár „magánszámáról” a császári udvarnál senkinek sem volt tudomása és alaposan megbotránkoztak a dolgon.) A beszéd végén a pápa félretolta a papírját összehajtogató császárt és szobájába távozott; V. Károly egyik lábáról a másikra állva toporgott az oltár előtt, majd elkullogott… 1536. július 25-én aztán ez a „reálpolitikus” V. Károly – miután meggyilkoltatta törvénytelen leányának, az ekkoriban még éppen hogy csak 13 esztendős Margit pármai hercegnőnek (Margarita de Austria y Parma) férjét, Alessandro de’ Medicit, a volt pápa (VII. Kelemen) rokonát, s az özvegyet a jelenlegi pápa (III. Pál) egyik családtagjához (Ottavio Farnese) kényszerítette –, két oldalról is megtámadta Franciaországot. (Mert I. Ferenc – természetesen – nem ment bele abba, hogy önként feladja országa önállóságát.) Ezzel egyszeriben veszélybe került nem csupán az európai status quo, de ezen belül a két magyar király közötti viszony rendezése is, amelyre a császár személyes garanciát vállalt... (Folytatjuk)
Posted on: Fri, 05 Jul 2013 19:44:38 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015