MI JÓ SZÉL HOZOTT ERRE, KOMA? A mostoha menten leeresztette az ütleget. Felpattintotta a szuszék tetejét, s a földre szórta belıle a sok hímzett inget, varrott pártát, köntöst, és beledugta a lányokat, ı maga meg ráült a fedelére. Alighogy elhelyezkedett, nagy dérrel-dúrral betaszította az ajtót a sárkány. Olyan tömzsi volt, hogy szinte a lába se látszott. Nem is lépett, hanem valósággal gurult. A feje akkora volt, mint egy jókora hodály; ha feltátotta a száját, egy egész juhnyáj megfért volna benne. Bozontos volt a haja, nem látott az még soha fésőt. Fel volt győrve átabota ingeujja. Ha öve le nem szorítja, bugyogója szétreped a hasán. Se szó, se beszéd, leült a fıhelyre, s öklét kivágta az asztalra. – No, mi jó szél hozott erre, koma? – szólalt meg ekkor az öreg Puszta. – Magam is igyekeztem! – bakkogott a sárkány, és sunyin körülpillantott a sátorban. Ült már itt a fıhelyen nemegyszer. Ismerte a sátrat, mint a tenyerét. Jobb oldalon, a férfiak oldalában rápillantott az ısök asztalára, ahogy észrevette az égi királyok felöltöztetett bábuit, megpillantotta Arany Atyácska képmását, hirtelen becsukta a szemét, s úgy tett, mintha semmit se vett volna észre. Annál szívesebben méregette a festett ágyak mellé támasztott bırzsákokat, melyekben a legfinomabb nyuszt-, nyest- és menyétbırök szorongtak. – Hát nem is azért mondom – törte meg újra a csendet az öreg Puszta –, de úgy gondolom, hogy ugyancsak igyekezhettél! – Ezt meg hogy értsem? – vicsorította el fertelmes száját Kalamóna. – Hát a világért sem gorombán mondtam! Csak abból gondoltam, hogy úgy fújtatol, mint a szél a szőrujjában. – Mit mondasz? Mint a szél a szőrujjában?!! – bakkantott erre egyet. – No, nem gorombán mondtam, csak lihegsz kicsit, mint a pípet kapott liba. – Még ilyent se mondtak nekem soha! – mordult újra a sárkány. – No, ezt se gorombán értettem, csak azt mondom, hogy még egy fél esztendeje sincs, és máris újra itt vagy! – Rossz vagyok-e én, vagy kedves vendég? – vágott erre egy isteneset az asztalra Kalamóna, hogy csak úgy foszladozott az asztaldeszka. – Hát már hogy lehetnél rossz? – csitította az öreg Puszta. – Pedig én úgy veszem észre, az vagyok!!! – hegyezte ki a szót újra. – Azt meg mibıl gyanítod? – Még serital sincs az asztalon! – Dehogyis nincs, dehogyis nincs! Csak behőtöttem egy kicsit! Táltos idı van, még a madár is leeresztette a szárnyát ebben a melegben. Várj, mindjárt hozom a hőtött seritalt. Hozta is nagy vizesrocskában. Odatette Kalamóna elé. Az egy hajtásra bevedelte. Az öreg Puszta megint hozott. Ittak, iddogáltak. Nagy sokára Kalamóna újra bakkantott: – Hát azok a híres fiaid merre bóklásznak? – A szomszédba küldtem ıket, ide vagy háromnapi járásra, kosokat hoznak bárányért cserébe. – Az a faggyúszagú Szépmezı Szárnya is velük van? – Az is! – No, akkor jól járt, hogy elment! – Miért, te? – Mert agyonütöm, ha itt találom. – Pedig már faragja. – Mit farag? – A fejfádat. No, erre olyan haragra gyulladt a sárkány, hogy kivágta az öklét az asztalra. Az egész sátor mennydörgött, hánytorgott. – Ezért a mondásodért százezer juhot fizetsz, egy sánta báránnyal se kevesebbet! S viszem a két lányodat! – Azokat már viheted! – Hát hol vannak? – Elrepültek. – Mikor? – Éppen amikor betoppantál. Nem láttál két hollót kirepülni? Mit volt mit tenni, Kalamóna felverte az egész sátrat, de biz nem akadt a lányok nyomára. A mostoha úgy lovagolt a szuszékon, mintha paripán ülne. Hozzá pedig még Kalamóna se mert közelíteni. Az öreg Puszta fiai, amint észrevették Kalamónát, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Csak Széptüzek Lángja meg Jószél Fúvása nem futott el. Szépmezı Szárnya is visszatért már. Hiába, nem akadt nyomára az idegen legénynek. Mindhárman behúzódtak a kerítés mellé. Szépmezı Szárnya amúgy is mérges volt, hogy a mostoha miatt a vitézt elmulasztotta, két marokra fogta juhászbotját, úgy várta a sárkányt. Bátyjai csitították, hogy maradjon veszteg, de a kicsike fiúnak hiába beszéltek. Hamarosan a küszöbön csosszant Kalamóna bocskora, s a sárkány kilépett az udvarra. Szépmezı Szárnya elıugrott, botját ütésre emelte. Odalépett nagy bátran a sárkány elé. Mint kicsike bokor az óriás tölgy elıtt, úgy állott a fiú Kalamóna árnyékában. – Te világcsúfja! – kiáltott a sárkányra. – Te rabló, gonosz fosztogató! Most vége az életednek! Azzal megsuhogtatta a juhászbotot. Kalamóna meglepıdve pillantott a kis emberre. De még szóhoz sem jutott, s a bot boldogabbik vége máris a térdére csapódott. Hatalmasat ütött Szépmezı Szárnya. Megsajdult a sárkány térde, s megbiccent. De a másik percben összeszedte minden erejét, tövestül kirántott egy fiatal fát, s a fiúra sújtott. Szépmezı Szárnya félreugrott, s nagyot koccanva ütıdött a földhöz a szálfa. Ebben a pillanatban a fürge fiú botja másodszor is odakoppant a sárkány térdéhez. Az ütés most még erısebb volt. Kalamóna felszisszent, s ahogy lépett, nagyot biccent a lába. Mérgesen recsegtette, ropogtatta kezében a szálfát. Óvatosan maga elé emelte, s mint vitéz a kardját, úgy nyújtotta a fiú után. Szépmezı Szárnya hol ide, hol amoda ugrott. Olyan ügyesen forgolódott, hogy Kalamóna csak nyomát üthette. A mostoha még reggel kirakta az udvarra a fejıdézsákat. Ott állottak szép sorjában az udvar közepén. Szépmezı Szárnya egyenesen arrafelé hátrált. Szemét a sárkányon tartotta, s nem nézett a lába alá, hátratekinteni sem volt ideje. Már csak egy lépés választotta el a fejıdézsáktól, amikor Kalamóna hátralépett, mintha abbahagyná az üldözést. Szépmezı Szárnya nyomban utána ugrott, és újra lesújtott botjával. A sárkány azonban kitért az ütés elıl, és sebesen forgatva a szálfát, a fiúra támadt. Szépmezı Szárnya visszahúzódott, s ó, jaj, megbotlott egy dézsában. Elesett. Csak erre várt Kalamóna. Rettenetes ütést mért a kicsi fiúra. Az ütés Szépmezı Szárnya vállát érte. Menten kiserkent a vére. Hiába próbálta, nem tudott többé talpra állni. Verte, csépelte szegényt a sárkány, ahol csak érte. Talán agyon is verte volna, ha a kertajtó be nem lökıdik, s egy gyönyörő vitéz nem lép az udvarra. Kalamóna erre egyszeriben kereket oldott. Az öreg Puszta odafutott elalélt fiához, karjába emelte, bevitte a sátorba, s lefektette. Hamarosan csapódott az ajtó függönye, s a fehér posztóruhába öltözött idegen vitéz átlépte a küszöböt. Szöghaja homlokát verte. Sőrő, kék varrás tarkállott posztóruháján. Süvegében viharmadár tolla lapult. Gyémánttal kivert övén görbe kard lógott, s egy aranykürt csillogott, melyre szarvas volt ötvözve. Tekintete sasmadáré, s ahogy lépett, aranyos bocskor nyiszogott a lábán. Délibáb rápillantott, s menten elszorult a szíve, majd hevesen dobogni kezdett; hirtelen forróság öntötte el, aztán meg mintha süvöltı jégzivataros szél csapott volna az arcába. A másik percben azonban már fel is engedett. Elsı pillantásra azt hitte, hogy a folyóparti idegen legény áll elıtte. De hiszen jól ismerte szelíd tekintetét, piros fonállal hímzett fehérposztó ruháját, prémes süvegét! Ez biz egészen más legény volt. Hogy szavamat ne felejtsem, az a szép idegen legény, aki Délibábot háromszor felkereste, és három ízben enni, inni kért tıle, nem más volt, mint Arany Atyácska fia, maga a Napkirály. Aranyszırő paripáján naponta járja fenn a réges-régi nagy utat; lepillantott egyszer a patakpartra, s észrevette a tündöklı szépségő Délibábot. Menten belészeretett, s addig nem is nyugodott, amíg nem találkozhattak. Amikor a patakparton a szemébe pillanthatott, még jobban megszerette a lányt, s elhatározta, hogy feleségül kéri az öreg Pusztától. İ volt hát az a deli ifjú, aki táltos paripáján délutánonként lerepült a patakpartra. Jó lovát a főzfabokrok mögött elrejtette, ı maga gyalogosan sietett kedvese elébe. Nagy boldogan számolgatta a napokat, hogy mikor is kéresse meg násznagyaival a lányka kezét. Igen ám! Csakhogy testvére, Szélkirály, aki nap mint nap a Nagyerdıbe jár vadászni, kifürkészte titkát. Észrevette, hogy ezüstszırő paripáján a füzesbe szállott alá. Maga is felnyergelte rézszırő táltosát, s harmadik nap, mikor Napkirály lent járt, elbújt a füzesben. No, alighogy megpillantotta Délibábot, maga is megszerette, s elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ı veszi feleségül. Ezért igyekezett hát olyan lóhalálában, hogy megelızze Napkirályt. S ha az öreg Puszta egyszer neki ígéri a lányt, öccse bottal ütheti a nyomukat. Az öreg Puszta a vendéget leültette a fıhelyre, megkínálta sajttal, kenyérrel, maga pedig az alacsony lábú kerek asztal mellé kuporodott. Szélkirály már éppen belekezdett mondókájába, amikor lassan magához tért Szépmezı Szárnya. Ahogy megpillantotta Szélkirályt, odasúgta édesapjának: – Ez a szép vitéz bizonyára hıs, édesapám. – Én is úgy nézem! – súgta az apja. – Szeretnék tıle kérdezni valamit. – Várj sorodra, fiam, elıbb hadd mondja el, mit akar. Végre Szélkirály megszólalt: – Hallottam, hogy szép lányod van, öreg. Eljöttem hát, hogy a szemébe nézzek. Ha megtetszik, megkérem a kezét, s ha hajlandóságot érez ı is, elveszem feleségül. Ne félj semmitıl, mert én igen gazdag ember vagyok, nálam tejben-vajban fürödhet a lányod. Az öreg Puszta megvakarta üstökét, felállt illendıen, a vendég elé lépett: – Jól értettem, amit mondtál? Házasodni akarsz? – Jól értetted. Azt akarok. Meg is mondom tüstént, hogy melyik lányodat kérem. Azt a nádszálderekút! – mutatott a csöndben kucorgó Délibábra. Ekkor az öreg kieszelt valamit, és halkabbra fogta a szót. – Neked is adnám én a lányom. De nem tehetem. – Miért nem? – húzta fel szemöldökét Szélkirály. – Mert már odaígértem! – Kinek? – Kalamónának! – A sárkánynak? – Annak bizony. – S nem sajnálod? – Már hogyne sajnálnám! – Hát akkor mért adod neki? – Mert gyöngébbek vagyunk nála. – Mondok egyet, kettı lesz belıle – villant meg Szélkirály szeme. – Úgysem ér az élet semmit, ha nem másokért verekszünk! Csak hısnek érdemes élni a világon! Ezt jól jegyezzétek meg! Itt az én jó testvérem! – s rácsapott balján csüngı görbe kardjára. – Itt az én jó fivérem! – s rácsapott jobbján csüngı tegzére s íjára. – Ezek majd megsegítenek engem! Megyek, s legyızöm Kalamónát. S ha megölöm, ideadod a lányodat? – Oda én. Már hogyne adnám! Ilyen nagy hısnek ne adnám? – Már indulok is – ugrott fel erre Szélkirály. – Szerencsét próbálok. De te meg álljad ám a szavad! – Itt a kezem, nem disznóláb! Csapj bele, öcsém! Ha megölted Kalamónát, tiéd a lányom! Azzal kezet szorítottak. Szépmezı Szárnyának sajgott minden porcikája, csak hallgatott, a szép vitéz fegyverein nyugtatta bágyadt szemeit, de végül minden erejét összeszedte, és megszólalt: – Jó vitéz, kérdeznék valamit, ha zokon nem vennéd. Mit gondolsz, én is lehetek még hıs valaha? Látod, én megverekedtem Kalamónával, elébe állottam az ebadta sárkánynak, s most itt fekszem tehetetlenül. Hiába volt hát a nagy igyekezet? Szélkirály rápillantott a fiúra, s így szólt: – Szépmezı Szárnya, tudom, táltos lélek lakik benned, hısnek való vagy, arra születtél, hogy másokért verekedj! Elárulok hát neked egy titkot. Tudd meg: a hıs szárnyakat kovácsol magának, úgy segít magán! Ha elszalad elıle a sárkány, utána repül, még ha a világ legelrejtettebb szegletébe bújik is elıle. Ne feledd, amit mondtam! – De hát honnan kerítsek szárnyakat magamnak? – Ezt már én se tudom, édes öcsém. Én csak annyit tudok, hogy szárnyak nélkül nem hıs a hıs. Szélkirály ekkor megbiccentette fejét, s már indulni akart, de az öreg Puszta még megállította. – Várj csak egy cseppet. Hát azt honnan tudjuk meg, hogy valóban elpusztítottad a sárkányt? – Ha megölöm Kalamónát, lemetszem s elhozom a lova farkát, mert abban van az ereje. Ti még nem is láttatok itt a pusztán lovat! Lóháton valósággal repül az ember! – Akkor eridj, járj szerencsével! Szélkirály mögött összecsapódott a sátortakaró. Szépmezı Szárnya, bár csontjai sajogtak, még egyszer végiggondolta, amit a Szélkirálytól hallott. Bizony igaz, amit mondott: nem ér az élet semmit, ha nem másokért verekszünk. Itt van ez a kis aranyszırő bárány is, mi történhetett vele azóta? Bizony igaz, hogy csak hısnek érdemes élni a világon! Nem érdemes tovább nyomorultul kínlódni, és hagyni, hogy azt tegyen velünk Kalamóna, amit akar! Ekkor fülébe csengett Szélkirály egy másik mondása: „Tudd meg, szárnyak nélkül nem hıs a hıs.” – De hol kerítsek én szárnyakat magamnak? – töprengett Szépmezı Szárnya. – Legalább lovam volna, mint Kalamónának, már az is sokat segítene! Ha addig élek is, szert teszek legalább lóra! Csak azért is, még ha a föld alól kerítem is elı! Az öreg Puszta kitalálta fia gondolatát, mert így szólott hozzá: – Ne törıdj te most semmivel, meg kell gyógyulnod!
Posted on: Sat, 05 Oct 2013 10:14:21 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015