Magyarország Európa legpesszimistább nemzete – derült ki a legújabb felmérésekből. Az optimistább pesszimista persze egyből jogosan és derűlátón gondolhatja, hogy végre valamiben mi is az elsők vagyunk. (A „hülyébbje” pedig ennek sem tud örülni.) De tulajdonképpen mi a magyarok titkos receptje, melynek hatására képesek voltunk évtizedekkel ezelőtt megszerezni és kezünkből nem kiengedni az első helyet, és folyamatosan a legnegatívabb nemzetként büszkén vállalnunk önmagunkat és megpróbáltatásainkat? Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez pusztán a véletlen műve, leöntöm hirtelen egy vödör jéghideg vízzel (persze képletesen), és örömmel magyarázom neki, hogy bizony komoly rendszer plusz évtizedek kőkemény munkája áll a magyar performance mögött. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a legelején! Anya meg apa + (sötét) szoba = te meg fogsz születni valahol valamikor és valamiért. A gyermekkor nálunk is viszonylag egyszerűen és relatíve boldogan telik, de azért a negatívvá válás már itt elkezdődik, amikor neked – gyerekként – kötelezően annak a gyereknek kell nyalnod, aki történetesen apa/anya főnökének vagy legjobb haverjának a kölyke. Ellenpólusként pedig azt a nebulót kell csúfolnod az iskolában, akinek a szüleire a te szüleid valamiért pikkelnek, vagy egyszerűen nem érik el a családod által elvárt (anyagi) színvonalat, miközben neked fogalmad sincs semmiféle ilyen dologról, hiszen te csak focizni szeretnél a másikkal. De hamar megtanulnod a társadalmi viszonyokat, ahol a természet logikájával ellentétben soha nem az erősebb kutya a főnök, hanem a rafkósabb, a populistább, a társadalmi kaméleon, aki a legtöbb embernek tud megfelelő mélységekben nyalni! És ez még csak az óvoda, a kisiskola! Ahhoz, hogy világbajnok pesszimista váljék belőled is, és a Barcelona focicsapatáéhoz hasonlóan a magyarság jellegzetes stílusjegyeit felismerjék rajtad, elengedhetetlen egy, az életedet átfogó és az életed minden pontján (de évente minimum 2 x) jelen lévő zenei remekmű, leánykori nevén a Himnusz. A Himnusz a pesszimizmusban amatőr nemzeteknél egyet jelent az indulóval, a lényege pedig a motiválás, felpörgetés és a nemzeti különlegesség érzésének az erősítése. Most persze a fejed foghatod látván, micsoda amatőrök vannak a világban. A magyar sikerrecept egyik legsarkalatosabb pontja a mi Himnuszunk, amely kellőképpen depresszív, kellőképpen elbizonytalanít, kellőképpen megsirat, így aztán bizonyosan erősíti a nemzeti összetartás érzését, amely a „velünk mindig mindenki kicseszik, mindig mi veszítünk” érzésből fakad. Egy normális és átlagos 30 éves magyarnak addigi életében kb. 300 x volt szerencséje meghallgatni a dalt, ennek pedig hozománya, hogy már helyből képes könnyezni és mély depresszióba esni, miközben órákig sajnálja magát. (Igazából a magyar edzésterv része, hogy naponta 3 órán át saját magunkat sajnáljuk és a múlton agyaljunk.) A magyar rendszer zsenialitása azonban onnan fakad, hogy semmit nem bíz a véletlenre, bekalkulálja azokat a „hippiket”, akik pozitív gondolatokkal próbálnák meg összezavarni a többieket, akik máshogy látják a világot. Ezt a védelmi mechanizmust hívjuk magyar oktatási rendszernek. A rendszer alapvető lényege kiölni mindenfajta egyéni egyedi gondolatot és kreativitást, megtanítani mindenkinek a „miért pont én lennék sikeres?” kiváló negatív mentalitást, és mindenkit abba a nagy nemzeti csapatba integrálni, amelyik minden évben Európa-bajnok lesz pesszimizmusból és boldogtalanságból. Az oktatási rendszer legfontosabb tárgyának a történelmet jelölném meg, melyben 2x4 évig bizonyítják be minden kétkedőnek, hogy a magyar nemzet mennyire bővelkedik rossz dolgokban, mi magyarok pedig mindig veszítünk. Bizonyítva vagyon, hogyha évszázadokon keresztül mindig veszítettünk, akkor miért éppen most nyernénk. A második 4 év az ennek a nyomatékosítása, hogy beleégessék mindenki agyába az elvárt hozzáállást. Az iskolarendszer másik fontos része a kirekesztés, ezáltal a csoport kohéziójának a valódi megteremtése. A gyerekek éveken keresztül erre kiképzett profiktól tanulják azt, hogyan kell a másikat kirekeszteni, kinevetni és kicsúfolni. Amikor egy nebuló fel mer tenni kínos, a valóságot felfedő kérdéseket (mint például minek tanítják 2 x ugyanazt a történelmet), akkor az annyira megzavarja a tanárokat és a többieket, hogy megdöbbenésükben semmi mást nem tudnak, mint lehülyézni a gyereket, aki – szerintük – csakis agyi kapacitása hiányában kérdez ilyen hülyeségeket. A továbbiakban társadalmilag elfogadott nézet, hogy az értelmetlen az értelmes, illetve az értelmes az értelmetlen. Nem az a hülye, aki nem tud valamit, hanem az, aki rossz kérdéseket tesz fel valakinek. Aztán ott van a társadalmi elbizonytalanítás másik fegyvere, a helyesírási trollkodás. A magyaroknak megtanították, hogy az a legjobb érzés a világon, ha ki lehet javítani a másikat, és akár még le is lehet hülyézni. „Milyen hülye vagy, mert nem tudsz helyesen írni!” – és ezzel a másik máris fölényben érzi magát, miközben más – általunk hülyébbnek ítélt – nemzetben (USA, Franciaország stb.) sokszor még beszélni sem tudnak helyesen az emberek, mégis boldogan élnek annak tudatában, hogy a pesszimizmusbajnokságon soha nem érnek el semmilyen helyezést, max. a futottak még nemzetek számát gyarapítják. A fiatal felnőttek (18–24) kora a személyes kedvencem, amikor még utolsó rugdalózásukat kell végignéznünk, miközben hülye hormontúltengésüktől fűtve világmegváltó gondolataikat akarják érvényesíteni. Vannak, akik elkezdenének vállalkozni, mások jutalékos rendszerekbe verődnek, míg mások mást kezdenének el. Itt nagyon fontos a szülők, haverok lélekjelenléte, hiszen ha nem figyelnek, akkora végén még kicsúszik az irányítás a kezükből, és valaki pozitívvá/sikeressé válik. Nagyon-nagyon fontos, hogy amikor a hülyéje előáll valami eszement (vagy nem annyira eszement) ötlettel, akkor azon nyomban be kell raknod a nemzeti lemezt, és el kell kezdened játszani a „Miért pont neked sikerülne?”, „Nézd meg az unokatestvéredet, mire vitte havi 80.000-ből?” vagy éppen az „úgyis belebuksz” dalokat. A siker pedig garantált, a rendszer önműködő, és a továbbiakban kisebb-nagyobb súrlódások közepette sikerül visszanyomni mindenkit az átlagba, sikerül a földre visszahozni a srácokat, és olyan életpályán elindítani őket, ami a helyes út (legalábbis a Híradó szerint, ami ugye a szentírás.) Apropó Híradó! Gyakorlás teszi a mestert alapon a magyar nép mindennap fél 8-tól megkapja a saját adagját, amikor a Híradó minden létező hírt negatívumként tálal, miközben pozitív hírt a világ egyik tájáról sem szállít. A Híradó lényege nálunk nem a tájékoztatás, hanem a negatív hullámok közvetítése. Fontos feladatuk a világot úgy bemutatni, mint egy hatalmas bogyót, ahol csupa rossz dolog történik. A társadalom pedig elvárja, hogy minél több rossz dolgot szívjál magadba, átérezd mások szenvedéseit. Tulajdonképpen a magyarok sikeresen erősítik egymást is, hiszen az ország bármely pontján kihallgatsz két ismerős vagy két ismeretlen beszélgetését, hamar komoly hasonlóságokra lehetsz figyelmes, ami minden esetben a „de rossz nekünk, de nehéz az élett” életérzés körül forog. Mindenki panaszkodik mindenkinek, miközben mindenki letagad minden jót a saját életéből. De ez kötelező, hiszen beképzelt, öntelt senkiházinak, a nép ellenségének titulálják azt, aki büszkén vállalja az autóját (amiért kidolgozta a belét) vagy éppen a szakmai tudását valamiben (amihez valóban ért). Magyarországon nem szokás büszkének lenni semmire, hiszen az pozitív gondolatokat közvetítene, azok értelmezhetetlen érzéseket keltenének a többiekben, azok pedig káoszhoz és anarchiához vezetnének.
Posted on: Sat, 17 Aug 2013 19:23:08 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015