Megérkezett az idei első olvasói levelünk. A levél írója az Alternatív öngól című írásra reflektál: Tisztelt Szerkesztőség! Jelen levelemben a legutóbbi számban megjelent „Alternatív öngól” című cikkben foglaltakra szeretnék reagálni. Az említett cikk szerzőjéhez hasonlóan én is szeretnék előre leszögezni néhány dolgot. Először is kijelentem, hogy mélységesen egyet értek vele. Legyünk emberségesek! Többek közt ezért leszünk orvosok. Az orvosi etika négy alapelve vezérelje hivatásunk gyakorlását! Az autonómia tiszteletének elve, az igazságosság elve, a jótékonyság elve és a „Ne árts!” elv. Én minden erőmmel azon leszek, hogy mindig ezekhez tartsam magam. Ugyanakkor most szintén direkt egyoldalú leszek, mert az éremnek nem lehet csak az egyik oldalát nézni. Vizsgáljuk meg a másik oldalt! „Miért veszik az emberek azokat a drága csodagyógyszereket? Mi vesz rá egy józan gondolkodású embert, hogy káposztaleves kapszulától, szarvasbogár páncél kivonattól, rezgésektől, fényenergiától meg egyéb nonszensz dolgoktól várja a megváltást?” A gyors válaszok, mint a „műveletlen társadalom, fanatizmus, gátlástalanul hazug ígéretek” bennem is felmerültek. Ez mind igaz, be kell látnunk, hogy a társadalom természettudományi műveltsége valóban nem veri a plafont, a laikusokkal szinte bármit el lehet hitetni, a pénzéhség pedig kedvessé tesz. De ezeket a témákat most én sem feszegetném. Más szempontból közelítem meg a problémát. Marika néni, a tisztességben megőszült ex-konyhás, és fájós lábának történetét már ismerjük. Ezúttal vegyük górcső alá átlagorvosunkat, a köztiszteletnek örvendő belgyógyászt, Szűcs Doktort! Helyszín egy belgyógyászati szakrendelés. Szűcs Doktor megjelenik reggel a folyosón, és látja, hogy csak tíz perc múlva kezdődik a munkaideje, mégis már harmincan várnak rá, mert mindenki korán kel, hogy ne kelljen sokat várni. Attól még sajnos sokat kell várni. Ez a harminc beteg nagyjából annyi, amennyit egy nap alatt érdemben el lehetne látni, de ez csak az első hullám. Ráadásul mindenkinek a maga baja a legnagyobb és legsürgősebb. Ez egyébként magától értetődik, nincs is ezzel semmi baj. A nap folyamán hozzávetőlegesen hetven beteget kell ellátnia összesen. Ha azt vesszük, hogy minden betegre ugyanannyi időt kell szánni, és nyolc órás műszakban dolgozik a doktorúr, kiszámolhatjuk, hogy szűk hét perc jut minden betegre. Az ajánlott húsz helyett. Ez már önmagában meglehetősen frusztráló, de menjünk tovább! Beteg kikérdezve, vizsgálatok átnézve, tények és adatok mérlegelve, döntés meghozva (ha elég ügyesek vagyunk, még azt is megtudtuk, hogy hol olcsó a farhát), mormogás egy régen kihalt nyelven. Az orvosi latin alkalmazását gyakran félreértik. Előfordul, hogy a beteg védelme érdekében kell alkalmazni a latin kifejezéseket. Ha például rák gyanúja merül föl, de még koránt sem biztos, és ellenőrző vizsgálatok szükségesek hozzá, ráadásul tele van hallgatókkal a szoba, Szűcs Doktor a „neoplasma” szót fogja használni a hallgatók felé, és él az idegen kifejezésekkel, amiket a beteg nem ért. Miért? A felesleges pánikkeltés elkerülése végett. Egyrészt, az emberek többségének szelektív a hallása. Ha az orvos kiejti a száján, hogy „felmerül a rák gyanúja, de még semmi sem biztos”, tízből nyolc Marika Néni csak a „rák” szót fogja hallani, és másnap reggel a piacon már mindenki tudja, hogy Marika Néni rákos. Jobb Marika Nénit nyugton hagyni ezzel, amíg biztos nem lesz a diagnózis, és utána sem egy csapat ignorált hallgató előtt közölni vele a hírt, hanem szépen leülni, és személyesen elmagyarázni/megbeszélni vele a dolgot, a további teendőket, és válaszolni az esetleges kérdéseire. Ennek ellenére a betegek egy része úgy fogja elhagyni a vizsgálót, hogy „na, a nagyképű doki már megint latin szavakkal dobálózik, de nem mond semmit”. Szeretném hozzá tenni, hogy én sem várom el egy betegtől sem, hogy ebbe belegondoljon, és Szűcs Doktor sem, de ettől függetlenül frusztrálja őt a tudat. Itt szeretném még megjegyezni, hogy az angolszász területeken is létezik szakmai nyelv, és hétköznapi nyelv, mint nálunk. Létezik „medical english” és létezik „colloquial english”. A kettő nagyon is különbözik egymástól. Nem csak nálunk tanítják a Magatartás Tudományi Intézetben az orvos-beteg kommunikációt, hanem nyugaton is. A következő betegünk Gipsz Jakab, aki már – saját maga által felállított - diagnózissal érkezik, és konkrét gyógyszert követel. Nem kér. Követel. Szűcs Doktor jelezné, hogy ettől még szeretné megvizsgálni, és ki is derül, hogy a betegnek nem az a baja, de nem tágít, mert az interneten mást olvasott. A doktorúr fejében megfordul a gondolat, hogy ennyi erővel vurstliban is lőhette volna a diplomáját, de magába fojtja a dolgot, és szépen elmagyarázza, hogy inkább neki higgyen a kedves Gipsz Úr, mint az internetnek, mert ő az orvos, nem pedig a receptfelíró gép. Ez csak az első két beteg volt, tizennégy perc telt el a munkaidőből, és hátra van még hatvannyolc páciens. És akkor még nem beszéltem arról, amikor a beteg egyenesen a csodadoktortól jön, mert nem vált be, vagy arról, amikor sikeres egy kezelés, de a beteg ezt a csodadoktornak tulajdonítja, nem a valódi, kórházi kezelésnek, az orvos is meg a gyógyszerész is csak lehúzta őt, és köszönet helyett egy odavetett „szemétláda” jár csak. A modern orvoslás kuruzslásra való teljes lecserélésének, és a fent említett csodadoktorok egészséget veszélyeztető kijelentéseinek a problematikáját már fel sem hozom, de nem is képezi szorosan a tárgy részét. A kialakult helyzet elkeserítő. Ebben a modern, eltorzult társadalomban nagy divatnak örvend az orvos ellenesség, és rá vagyunk/leszünk kényszerítve a defenzív medicinára. A helyzetet kihasználva egyre több az önjelölt „gyógyító”, aki csodálatos panaceákkal áll elő, amit úgy ad el, hogy az orvostudomány ellen uszítja a potenciális kuncsaftokat. Nem könnyít a helyzeten a sok dilettáns, szakmából kiesett biológus, vagy esküjét maga mögött hagyó orvos sem, akik a profit oldalára állnak. Nagyon nagy a szembeszél. Végezetül a konklúzió. Mi volt előbb, a goromba beteg, vagy a goromba orvos? A tyúk, vagy a tojás? Nos, a tojás, mert az őshüllők már tojással – ha nem is meszes héjúval – szaporodtak, jóval a madarak megjelenése előtt. Inkább úgy fogalmazok, hogy a körnek nincs kezdete. Az éremnek pedig mindig két oldala van. Mindkét oldalon vannak negatívumok, és pozitívumok. Igen, mi is hibásak vagyunk. Annyit tehetünk, hogy legalább saját részünkről próbálunk javítani a helyzeten. Vannak is rá nagyszerű törekvések, de a végső cél maga egyelőre meglehetősen utópisztikus. Én jelenleg egy dologban vagyok biztos. Minden tőlem telhetőt megteszek a beteg érdekében. Bánom is én, hogy a végén nekem köszöni meg, vagy a házi varázslójának. Ha a végén egészségesen távozik, az már sikernek könyvelhető el. De hogy tíz, húsz, harminc év múlva is ezt fogom e gondolni…? Őszintén bízom benne. Kíváncsian várom az esetleges választ mind az olvasóktól, mind a szerkesztőségtől! Józsi az Öregmagtár utcából
Posted on: Mon, 04 Nov 2013 12:38:40 +0000
Recently Viewed Topics
© 2015