Most éppen (és már legalább két éve) az jár a fejemben, hogy ami most a "humán-minisztérium" vezetésével (Balog Z. - Hoffmann R.) folyik az iskolákban, sajnos sok-sok évre visszaveti a magyar iskolarendszer színvonalát, s gyerekek tízezreinek okoz kárt. Őrült rendszert építenek, katasztrófális zűrzavart okoznak, és múltszázadi szemléletet erőltetnek. A KLIK működési zavarainak pedig szinte örülök (bármennyire is bosszantóak az iskolai életben), mert erről az a vicc jut eszembe, amikor a teknőc egyre csak azt mondja az úton a többieknek, hogy "De jó, hogy ilyen lassan megyünk!", s mikor végre megkérdezik tőle, hogy ugyan miért lenne jó, azt válaszolja, hogy "Azért, mert rossz irányba megyünk." Ide másolom a HAT nyilatkozatát ez ügyben: (Ha valaki tud ügyesebb megoldást arra, hogy hogyan lehet mellékelni egy file-t, szóljon, mert én még nem tudom.) A tanszabadság vége Magyarországon A Hálózat a Tanszabadságért közleménye Fáj, de ki kell mondani: a magyar iskolarendszerben megszűnt a tanszabadság. Bár a pedagógusok fizetésével kapcsolatos gondok, a „hány órát kell bent maradnom az iskolában?” típusú kérdések megválaszolatlansága, a tankönyvmizéria tragikomikus részletei teljesen érthetően és jogosan uralták a pedagógiai közbeszédet az utóbbi időben, ám a szeptember elsejétől ránk köszöntött szép új világban a leginkább pusztító hatású, a jövőbeni dinamikus fejlődés lehetőségét az oktatásban megkérdőjelező változtatás az intézmények és a pedagógusok szakmai, szervezeti önállóságának a megszüntetése. • Ez a hatása annak, hogy az iskolaigazgatók máshol született döntések végrehajtóivá váltak és megszűnt önálló pedagógiai irányító feladatuk. • Ez a hatása annak, hogy visszatért a már majdnem elfeledettnek hitt, részletező, előíró központi tantervi szabályozás. • Ez a hatása annak, hogy az iskolák nagy részének irányítása önkormányzatok feladatából újból valami pártközpontból vezérelt, amúgy már a nevetségességig kaotikusan működő hivatalok dolgává vált. • Ez a hatása annak, hogy a gyerekek nevelésében érdekelt és érintett szereplők, társadalmi szervezetek együttműködését felváltotta a centralizált és uniformizált, tanterv-utasításos oktatásirányítás. • És még ezeknél is jelentősebb lehet majd az a hatás, amelyet egy minden modern pedagógiai értékelési alapelvet sutba dobó pedagógus-ellenőrzési rendszer fejt majd ki, ha ez a Luca széke is elkészül. Harmincöt éve nem volt rá példa, hogy a hatalom benyomott volna az iskolai tantervbe külön tantárgyat. Most megtették az erkölcstan valamint a hit- és erkölcstan tantárgyakkal. Központilag írják elő a részletezett tananyagot, megakasztva az iskolai oktatást jellemző tartalom egy ideje tartó, és eredményeket is hozó, szerves formálódási folyamatát. Az óvodapedagógusok, a tanítók és a tanárok pedagógiai technikusokká válnak, a kreatív újítás üldözendő abnormitássá. Ez a hatása annak, ha egy párt nem a világban mindenhol megfigyelhető szakmai folyamatokkal összhangban, hanem szűk pártpolitikai érdekektől vezérelve foglalkozik az oktatás ügyével. Ne dugjuk azonban a fejünket a homokba: korántsem igaz, hogy mindenki, sőt, még az sem igaz, hogy a többség tartja mindezt bajnak. A pedagógusokat tanítási algoritmusokat kivitelező gépezeteknek tekintő szemléletnek évszázadokon átívelő hagyományai vannak Magyarországon. 1985 óta kezdett kibontakozni nagyon-nagyon lassan, nagyon sok ellentmondással, de azért mégiscsak kibontakozóban volt egy másfajta pedagógus szerep, másfajta nevelői munka, sokkal önállóbb cselekvés, kreativitást igénylő elvárásrendszer, szakmánk gyakorlóit valóban értelmiségivé formáló környezet. Ezt még nem mindenki fogadta el. Nem is várhattuk, néhány év alatt nem lehet megváltoztatni évszázadok beidegződéseit. De rajta voltunk, ha „igazán magyarosan”, következetlenül is, de produkáltunk kezdeti eredményeket. A mostani változtatások kiötlőinek és kivitelezőinek bűne, hogy ezt a még éppen, hogy csak bimbózó, de már objektíve is kimutatható eredményeket hozó sikertörténetet is megakasztották. • Megakasztották a pedagógus igazi önállóságának kibontakozását. • Megakasztották az iskolák önmaguk munkája iránti felelősségüket felismerő közösségekké válását. • Megakasztották az innovációs folyamatokat. • Megakasztották azt a folyamatot, amelyben az iskola a pedagógusok számára igazi értelmiségi munkahellyé válhatott volna. • Megakasztották azt a folyamatot, melyben a szereplők – az oktatási rendszer irányítói, pedagógusok, szülők, gyerekek-fiatalok, a helyi társadalom felelős szereplői, civil szakmai szervezetek és mások – együttműködése egyre inkább a nagy tradícióval rendelkező demokratikus társadalmak gyakorlatát mutatta. A Hálózat a Tanszabadságért figyeli az oktatás intézményeiben zajló folyamatokat, és pontosan látja, hogy az oktatásügy irányítói milyen káoszt hoztak létre a pedagógusok munkájának szervezésében, tevékenységük feltételeinek biztosításában, a pedagógusok javadalmazásában, a tankönyvellátásban, az egész oktatási rendszerben. Az intézmények napi életének szervezését lehetetlenítik el. Látjuk, s ahol csak lehet, szóvá tesszük, hogy miközben az óvodák, az iskolák alkották Magyarország életében az egyik legnagyobb, ám egyben az egyik legszervezettebb, leginkább biztonságosan működő szervezetrendszert, addig mára ez az egyik legtöbb működési anomáliát produkáló intézményrendszerré vált. És ezt nem a pedagógusok, vagy az iskolavezetők tették. Sőt, ők valójában nagyon jelentős mértékben tompították a politikai érdekből, hozzá nem értésből, hatalmi arroganciából eredő hibás és bűnös lépések nagyon negatív következményeit. A pedagógus nem politikus, neki nem a fennálló irányítás tovább éltetésén vagy megbuktatásán kell dolgoznia, hanem gyerekeket kell nevelnie, olyan körülmények között optimálisan, amilyen körülmények éppen adottak. Ebből persze az következik, hogy a pedagógusok hátán akár fát is lehet vágni, de ez ennek a társadalmi csoportnak a vállalása – helyzetéből adódó elfogadó attitűdje – és nem a hibája. Mi fog most történni? Tüntetni, netán sztrájkolni fognak a pedagógusok a nagyobb béremelésért? Miközben még ez is teljesen indokolt lenne, természetesen nem fogják megtenni. Nem csak azért, mert ez a társadalmi csoport nem tüntetős és különösen nem sztrájkolós fajta. Hanem elsősorban azért, mert miközben világos számára, hogy még négy év múlva sem lesz ott a jövedelme az értelmiségi átlag szintjén, eközben azt is látja, hogy a társadalom úgy tudja, éppen most kap óriási béremelést. „Jól ki van ez találva”. Szétesik az iskolai élet? Dezorganizálódik a magyar iskolarendszer? Á, dehogy! Pedagógusaink a hátukon viszik majd ezt a tönkretett köz- és felsőoktatást a hatalom által végtelenül nehézzé tett úton. Megteszik, amit tenniük kell, nevelni fognak, tanítanak majd a tanórákon. Valószínűleg még az sem igaz, hogy majd pár év múlva a nemzetközi mérésekben tanulóink eredményei végzetesen romlanak. Nem lesznek jobbak, talán néhány helyezéssel hátrébb is csúszunk, de persze ez a hatalom majd azt is sikerként fogja eladni. Dagonya lesz, az oktatás nem válik a társadalmi fejlődés egyik motorjává, s igazán ez lesz a baj. Fennmarad a káosz az iskolarendszerben? Egy bizonyos, ám elviselhető, legalábbis a rendszer szétesését nem eredményező szinten igen. Ez annyira el van rontva, hogy a működtetés kiigazítgatásaival lényegesen nem javítható. De konszolidálódhat a helyzet annyira, hogy bár mindenki rosszul érzi majd magát benne, mégis működni fog az iskola és az óvoda. Állandósulni fog a zavar, a következetlenség, állandóan működési anomáliákkal kell majd szembenéznünk, és ezt a pedagógus társadalom a szervezetei útján is, meg minden más módon, ahogyan ez lehetséges lesz, szóvá is teszi. Erre szükség is van, tudnia kell mindenkinek, milyen konkrét, az iskolák napi életét, a pedagógusok munkáját megkeserítő következményei vannak a szakmai inkompetenciának és a hatalmi gőgnek. De ha csak ennyi történik, akkor nagy baj van. Állandó, és kíméletlen kritika kell, hogy érje a teljesen jogosan felvetett, közvetlenül ható bornírtságoknál mélyebben pusztító, a magyar oktatást tévútra vezető változásokat. És ebben a tanszabadság eltiprása a döntő. A Hálózat a Tanszabadságért vállalja, hogy mindent megtesz, hogy a tanszabadság gondolata ne vesszen ki a magyar oktatási rendszerből. Szeretnénk ráébreszteni a magyar pedagógusok közül azokat, akik nem így gondolják, hogy a saját tevékenységük szabadsága nélkül, az intézményi, a szakmai autonómia nélkül a fizetésük sem lesz soha értelmiségi szintű, a munkakörülményeik sem lesznek sokkal jobbak, és az iskola szervezése körül sem szűnnek meg a botrányok. Magyarországnak új pedagógiára van elsősorban szüksége, olyanra, amit eddig is csak viszonylag kevesen tartottak magukénak, de amely pedagógia ráadásul most kiveszni látszik a rendszerből, az agyakból és a szívekből. Ezt nem szabad megengedni. • Legyen tanszabadság! Vissza kell állítani az oktatásban a szakmai és intézményi autonómiát, meg kell szüntetni az oktatás politikai indíttatású vezérlését, biztosítani kell a világnézeti szabadságot, garantálni kell az oktatási intézmények szektorsemleges finanszírozását. • A nevelés ügyeiről ott döntsenek, ahol a döntés a helyi érdekeket és a helyi fejlődést és nem a központi hatalmi ambíciókat tudja jól szolgálni! • Az oktatási rendszer működéséhez a mindenkori kormány biztosítsa a megfelelő forrásokat, azok ne csökkenjenek, hanem a társadalom által elvárt feladatokhoz igazodóan bővüljenek. • A fejlesztésre rendelkezésre álló források ne a haverok pénztárcáját dagasszák, hanem érdemi fejlődést hozó innovációkat eredményezzenek! • Az oktatásirányítás ne a hatalom megtartásának eszköze legyen, ne parancsuralmi gépezetként működjön, hanem a társadalom fejlődéséhez hozzájáruló köz- és felsőoktatás számára teremtsen megfelelő feltételeket! • Legyen újra társadalmi párbeszéd az oktatás ügyeiben (is)! Csak olyan oktatáspolitikának van – szerintünk – értelme, amely hasonló ambíciókkal, és hasonló célokkal áll neki a feladatának. A HAT azért kezdeményezte a demokratikus pártok oktatáspolitikai kerekasztalának létrejöttét, majd azért szervezte a szakmai összejöveteleket, hogy a politikai erők számára keretet adjon egy ilyen, a problémák mélyére néző, az ország érdekében összehangolt oktatáspolitika kidolgozásához. Magyarországon még a progresszívnek tekinthető oktatáspolitizálás is hajlamos volt mindig a nehezebb, mélyebb kérdések időlegesnek mondott, azonban mindig tartósnak bizonyult félresöprésére. • Jobbára tabukérdéseknek számítottak, és sajnos nagyrészt még ma is azok az esélyegyenlőtlenségek problémái, ha azokat nem csak bizonyos jelszavak megfogalmazása érdekében vetjük fel. • Tabu a cigány gyerekek nevelésének ügye. • Nem lehet értelmes párbeszédet kezdeményezni az iskolarendszer átalakításának problémájában. • Súlyos, és kerülendő kérdésnek számít a szakképzés problémáinak igazán érdemi megoldása. • Nem volt még olyan kormány a rendszerváltás óta Magyarországon, amely hangzatos kijelentések megfogalmazásán, valamint látszatmegoldásokon túl érdemben hozzányúlt volna az oktatás anyagi ellátottsága lényegi javításához. Mi azzal a jóllehet naiv, ám makacsul hangoztatott céllal kezdtük szervezni ezt a párbeszédet, hogy megszakítsuk ezeket a rossz köröket. És úgy látjuk, hogy ez részben sikerült is. Tudtunk itt az asztalok mellett érdemi kérdésekről őszintén szót váltani. Hogy ebből mennyi látszik majd egy a jelenlegi oktatásrombolók helyébe lépő új oktatásirányítás politikáján, azt nem tudjuk megjósolni. De mi igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy a hatás érzékelhető legyen. 2013. szeptember 19. Hálózat a Tanszabadságért
Posted on: Tue, 24 Sep 2013 13:32:10 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015