SZERELEM + a következő Jancsi a föld alatt ült, a páncélban. A bankra a hivatalok kedvetlen reggele borult. A cégvezető valami ívet adott ki neki. Azon egy számoszlop magasodott, akkora, mint egy New York-i felhőkarcoló. Ezt kellett volna összeadnia. Irónjával a számoszlop egyik emeletéről a másikra kapaszkodott, de eltévesztette, folyton lejjebb kellett ereszkednie. Végül megunta, félredobta, és az ablakra bámult. Ekkor jutott eszébe Anna szája. Anna száját még nem is csókolta meg. Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz, mely csak egy cselédszáj. Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja, ajkaival széttolja őket, s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak, el nem olvadnak, el nem mállanak, mint ízes, keleti gyü¬möl¬csök. Vette a kalapját, s meglógott. A lányt a sötét fürdőszobában találta. - Maradj - lihegte, és megcsókolta. A csók hűvös volt és furcsa. Nem tudott betelni vele. Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján, s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító zamatot tartogatott számára. - Még - kiabált -, még, még - mint a telhetetlen gyermek, aki eperkrémet kanalaz, s mihelyt végére ér, máris újat kíván. Anna, aki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdő¬kád bádogfalához, hogy tegyen vele, amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában a székre, az úrfi megitta és elment. Természetes¬nek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé, és sohasem beszél a történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá. - Mért nem csókolsz vissza? Mért nem beszélsz? Te nem szeretsz. Ó. Te - én - te - dadogta a fiú a szerelem végzetes csereszavait. Egyszer, mikor jóllakottan lehullt a szájáról, és lélegzetet vett, Anna kisurrant. - Várj - szaladt utána Jancsi, és az előszobában is megcsókolta. Onnan a konyhába. Ott is új íze volt a csóknak. - Az ablak elé - vezényelt Jancsi. - Ide a sarokba. A szekrény mellé. A világosságra. Nézni akarlak. Nézz te is engem. És rendkívüli figyelemmel szemlélte. A szem az agyvelő legtávolabbi képződménye, a koponya kiugró bástyafokán maga is egy látó, szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forra¬dalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán, s ezen a lőrésen kukucskál ki a külső világba, megtudni, hogy mi a célja a teremtésnek. Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek, kutattak valamit, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni. - Most pedig - szólt Jancsi - ne érj hozzám. Én se tehozzád. Hanem így. Karjait hátratette. A két test között az egyetlen érintkezési pont csak a száj volt. Anna úgy engedelmeskedett neki, mint mikor egy kefét, egy cipőhúzót kért. Másnap nem ment a bankba. Betelefonált, hogy beteg, torokgyulladása van. Szépen kiöltözködött, a porcelánnadrágját vette föl, a csinos bőrövét, s kabát nélkül, zefír¬ingjében lézengett ide-oda. Az egész nap az övék volt. Néha csöngettek, egy számlát hoztak, melyet Anna kifizetett, vagy egy levelet, különben nem zavarták őket. Anna jött a szemeteslapáttal. Fejét pipiszkendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operett¬primadonnákhoz hasonlított, a szubrettekhez, akik az ősi nőt, a szobacicust utánozzák. Jancsi megkívánta Anna kezét, csak a kezét. - Add ide - mondta. - Miért? - Csak. - Piszkos - és törölgetni kezdte kötényével. Az úrfi máris elragadta. Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hiva¬tásánál fogva minden undokságot megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szo¬rongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlan édes és mézes. Majd az ujjait egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit tegyen azzal, akit szeret. Egy pillanatban pedig a szájába kapta a kezét. - Mit csinál? - kiáltott a lány fölháborodva. - Nem szégyenli magát? Hagyjon - és ujjait kitépte a fiú szájából. Vérvörösen futott ki a konyhába, az ő várába, és ott duzzogott. Anna ezt már nem értette. Éjszaka, mikor a mezítlábas léptek alatt megreccsent a padló, örült, hogy jön, nem is titkolta előtte, előre helyet csinált neki. Csak nappal nem bírta el ezt a sok hókuszpókuszt. Nem értette, hogy az úrfi most visszafelé járja a szerelem lajtorjáját, és miután már egészen megkapta őt, más úton közeledik hozzá, mindennap egy létrafokkal lejjebb hág az égből a földre. Sok mindent nem értett ő. A csók és kézszorongatás után elkövetkezett az a pillanat, amikor az úrfi magázni kezdte. Megkérte, hogy eztán ő se nevezze úrfinak, hanem mondja egyszerűen, hogy: „maga”. Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes mód¬ban. El tudott lenni mellette órákig, anélkül, hogy mást beszélt volna. Mielőtt megcsókolta, alázatosan megkérdezte, hogy szabad-e. És mindenféle bolondságokkal állt elő. Szüntelenül öltözködnie kellett. Kiküldte, hogy vegye föl a pepita ruháját, és mezítláb jöjjön vissza, aztán meg a kartont kívánta és a fűzőscipőt. Nem lehetett rajta kiigazodni. Egyszer azt is akarta, hogy húzza föl meztelen testére a méltóságos asszony báli belépőjét. De ezt már nem tette meg. Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, mikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy este majd kocsit fogad, kihajtatnak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya, s később elviszi Amerikába is, magassarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát, kinevette. Péntek délben az úrfi kettőre teríttetett. Mikor az első fogást behozta, azt követelte, hogy ebédeljen ottan, legalább ossza meg egy falatját, üljön le, vele szemben. Anna a világért se ült volna le a lakásban. Arra is csak hosszú kérés-könyörgés után lehetett rávenni, hogy egyszer nappal bejöjjön hozzá a hencserre, az utolsó napon, szombat délután. Jancsi becsukta a zsalukat, s mintha éjszaka volna, meggyújtotta az összes csillárokat. Előbb a fürdőszobában illatszivattyúval lepermetezte Anna testét. A lány komolyan állt a szeszfelhőben, csak akkor sikoltott föl, mikor a mellét csiklandozta, s lefelé folydogált a hasán. Innen a szalonba mentek. Minden talpalatnyi területét csókjaikkal szentelték föl. Zarándok¬latjuk a hencsernél ért véget. Hét felé Jancsi cigarettára gyújtott. Valami újra vágyakozott. - Anna - mondta ásítva -, adja ide a telefont. A lány odahozta a készüléket a tizenhat méteres zsinórral, mely úgy lógott róla, mint valami döglött óriáskígyó. - Köszönöm - mondta Jancsi, aki már leemelte a kagylót. - Most kimehet. Fölszólította Elekes Józsit. - Te vagy az?... No, szép tőled... felém se nézel. Már három napja nem járok be, és te... Nem, barátom, nem... Más... nagyobb dolog, barátom... Majd elmondom... Így nem lehet... Akkor mindjárt jöjj... Rendbicsek... Várlak... Halló, halló... Micsoda?... Nem értem... Te az enyémet... Hólyag... Levágta a kagylót, mosolygott a merész kívánságon, melyet oly ügyesen elhárított, rendbehozta magát, leült a zongorához. Azt az egy táncdarabot kalimpálta, melyet tudott, a divatos one stepet. Dúdolta a szövegét. You made me love you, I didn’t want to do it, You made me want you And all the time you knew it... Elekes már kopogtatott, de ő ordítva énekelte tovább, csapkodta a zongorát: You made me happy Sometimes you made glad But there were times, dear, You made me feel so bad. - No - kérdezte a barát -, hát nem voltál beteg? - Nem - mondta Jancsi. - Pedig rém rosszul nézel ki. - Igazán? - és a tükör elé állt. Szeme véres volt, arca halálsápadt. Ennek örült. - Lehet - szólt. - A fejem tényleg fáj. - Az az üres fejed? - folytatta Elekes, aki egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy elmés legyen. - Mi fáj benne? - Ne izélj, Elekes. Komoly ügyről van szó. - Szerelmes vagy? Jancsi válasz helyett a zongora magas billentyűire csüccsent, melyek illetlenül és csúnyán fölsikoltottak. - Lány? - érdeklődött Elekes. - Asszony? Hol csípted föl? - A Gerbeaud-ban. - Privát? - Színésznő. - Ah. Hol játszik? - Különböző helyeken. Táncol. - Vagy úgy. És mikor főzted meg? - Szerdán este. Leszólítottam a kisteremben. Barátom, barátom. Micsoda macska, micsoda démon. Azonnal velem jött. Az autóján. Autója van. A szeretőm. - És hol találkoztok? - Itt. - Hm - gondolkozott Elekes, s az irigységtől mosolygott. - Te nyomorfi. Hát idejár? - Mindennap, mióta az öregek elutaztak. Minden éjjel. És nappal is. Te, most ment el. Az előbb, mikor telefonáltam, még itt volt. Itt - és a hencserre mutatott. Elekes szimatolt, érezte az orchidea-parfüm illatát, látta a kivilágított szobákat. Nem is tetszett olyan valószínűtlennek. - Molett? - Sovén. - Szőke? - Gesztenyés. - Hogy hívják? - Add a becsületszavadat - szólt Jancsi, s míg elfogadta a baráti jobbot, valami óriásit akart hazudni, de nem sikerült. - Marianne-nak. Dear Marianne - sóhajtott. - Hát igen - ismerte el Elekes. - Jó kis női hölgyemény lehet. Azért azonban vigyázz - intette barátját. - Ne dűlj be. Az ilyenek többnyire hisztérikák. - Tudom, de milyen hisztérika. Te, kancsit, mikor csókolom. Félrebeszél. Aztán, Elekes, figyelj ide... Te, Elekes... Figyelsz?... Elekes figyelt, a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendel¬kezésére állott. Jancsinak azonban tátva maradt a szája: elnémult. Amíg beszélt, Anna a szalonba lépett, és jelentette, hogy kész az ozsonna. Rápillantott a lányra, majd Elekesre, aki hátrafordult, szintén a cselédre tekintve. Azt várta, hogy Elekes most elkacagja magát, a lányra mutat, akiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt, és leleplezi őt. De nem ez történt. Elekes kioltotta a hamutálcán a cigarettáját, s az ozsonnázóasztal felé indult vele. Jancsit ez lehangolta. Az a színtelen, alaktalan szomorúság borult rá, mint mikor egyedül volt. Minthogy pedig egy percig sem bírta elviselni a szomorúságot, és izgatottan tiltakozott az ellen, hogy megértse okát, vagy odaadja magát neki, és kiélvezze, mesterséges eszközökhöz fo¬lyamodott, mint a morfinista, aki kínjainak egy oltással vet véget. Gyorsan töltögetett a cseresz¬nyepálinkából, koccintgatott barátjával, és ivott, fütyörészett. Ozsonna után kihozta kedvenc könyvét, fölolvasott belőle, és mulatott azon, hogy az általa nem ismert költők lékelt agyvelővel, kificamított tagokkal vánszorognak a besározott, dicső álmaik után. Egy telefonugratást is megkíséreltek. De csak félig sikerült. Fölszólították egy közös barátjukat. Az nem volt otthon, ennélfogva csak özvegy édesanyjával közölhették, hogy fia holnap reggel nyolc órakor, saját érdekében jelentkezzék a politikai nyomozóosztálynál. Elekes az óráját nézegette, el is ment, bárhogy tartóztatta. Neki is találkája volt. Nyilván egy másik színésznővel. Jancsi egyedül maradva tovább pálinkázott. Egy suta mozdulatával azonban leverte az üveget, s a cseresznyepálinka kiömlött a fehér perzsára. Anna kitisztogatta a szőnyeget, felsöpörte a cigarettahamut, rakosgatott, mert a két jómadár alaposan fölforgatta a lakást. Az úrfi egyenesen tartotta magát. Nem szállt fejébe a szesz. Afféle száraz részeg volt, merev és komor. Mégis valamit mondania kellett ennek a lánynak. Fölkelt az asztaltól, dülöngőzés nélkül feléje ment. - Idenézzen - szólt, és orrára biggyesztett egy vörös szemüveget, s a papírhártyán keresztül bandzsított rá, hogy megnevettesse. A lány nem nevetett. - Jaj, de csúnya - hüledezett. - Hogy elékteleníti magát. Jancsi kivette zsebéből a revolvert, a lányra szögezte, célzott és elsütötte. A revolver miákolt. - Megijedt? - kacagott, s a lány után ment, aki két karját még mindig fölemelve hátrált. - No, ne féljen. Ez csak tréfa. Jöjjön ide. Mutatok még valamit. A pénztárcájából egy feketehasú bankót keresett elő. - Látott már ilyet? Amerikai pénz. Dollár. Tudja, mit ér? Rengeteget. Ez pedig francia. És ez itt holland. Valuták. Amikor a bankókat visszagyömöszölte a pénztárcájába, nyújtózkodott. Úgy érezte, hogy fejét kiszivattyúzták, és hátgerince üvegből van. - Ágyazzon meg - mondta. - Ma korán fekszem. Reggel jönnek a méltóságos úrék. Igaz, egy szót se szóljon, hogy nem jártam a hivatalba. Elekes úrról se. Majd én elintézem. Anna e négy nap alatt minden munkáját elvégezte, melyet rábíztak. Sok harisnyát fejelt, sok inget foltozott. Ezeket két bugyorba kötötte. A lépcsőházat is fölmosta. Jöhetett már a méltó¬ságos asszony. Ezen az éjszakán hiába várta a konyhában az úrfit, nem jött ki hozzá. Pedig most nagyon félt magában. Mindig azt a vörösszemüveges, fehér arcú alakot látta, aki revolvert fogott rá, és úgy figurázott. Kettőkor zörgött a konyhaablak. Fölkelt és becsukta. Künn hűvös szél kerekedett. Zúgtak a fák. Aztán hallotta, hogy esik az eső. VALAMI NAGYON KESERŰ Reggel még mindig esett. Makacs, kitartó eső volt ez. Lassan sírdogált, locsogott a sáros udvaron. A csatornák okádták tajtékos vizüket. Anna, amikor kitekintett, látta, hogy körös-körül az ég beborult. Egy tenyérnyi kék folt sem maradt. Arra gondolt, milyen jó is volna fölnyúlni oda valami hórihorgas seprőnyéllel, el¬takarítani a felhőket, mint a szobák sarkaiból a pókhálókat. Lesietett, s egy rozoga ernyő alatt várta gazdáit. Keze reszketett. Csak meg ne tudják, csak meg ne lássák rajta, mert azt a szégyent nem élné túl. Mélyen szemébe húzta kendőjét. Vizyék, akik az éjszakai személyvonattal jöttek, kocsin hajtattak házuk elé. Először a méltó¬ságos asszonyt pillantotta meg. Az már messziről kiabált feléje, hogy rendben van-e a ház. Anna bólintott, hogy rendben van. És az úrfival nem volt sok baj? Nem, az úrfival sem volt sok baj, mondta kis gondolkozás után, aztán várt, mintha még mondani akarna valamit. Elsőül az úr ugrott le a kocsiról, utazósapkájában, vállán egy nyakbavető szíjjal, melyről bőrkulacs lógott. Anna átvette a bőröndöket, iparkodott fölfelé. Isten tudja, kicsit örült is, hogy megérkeztek, s újra a régi kerékvágásba kerül minden. Vizyné is örült. Itt találta a lányt, a régi lányt. Friss kuglófot sütött meglepetésül, s a lakást példás rendben, tisztán adta át. Mindezt azonban már megszokta tőle. Aztán ezekben a napokban más környezetben forogván, sok idegen emberrel érintkezvén új tapasztalatokat gyűjtött, s most otthonát, tulajdon ügyeit frissebb szemmel, függetlenebbül ítélte meg. Mindjárt el is mesélte, hogy az egri cselédek minden nap négykor kelnek, még a gazdaságban is segítenek, s alig kapnak bért. Kicsomagoltak, teát ittak, mert az úton átfáztak. Jancsi még aludt. Nyitott szájjal, félig zárt szemhéjjal nyúlt el a hencseren, fehéren, mint egy hulla. Az eső egész vasárnap szakadt, három napig meg sem állt. Egyszerre - oly korán - itt volt az ősz. A ház, a kis Attila utcai ház még kisebb, még zártabb lett és még sötétebb. Lehűlt a levegő is. Hideg reggelek következtek. Drumáné, akinek az ura egyre többet keresett, sárcipőt vásárolt s egy új őszi felöltőt. Druma átlátszó angol esőköpenyben jött-ment a lépcsőn. Moviszterné kétfogatún robogott a műkedvelői körbe, a próbákra, otthon verseket szavalt, a szalonja közepén kivágott pongyolában hajlongva, erős taglejtésekkel. Stefi és Etel már nem kaszinózott többé az ajtók előtt. Fáztak a cselédek. A tűzhelyek mellett melegedtek, este leveleket írtak. Csak egy-egy pillanatra kukkantanak ki, hogy a szabad leve¬gőn meglóbálják a vasalókat, tüzes köröket írva az éjszakába. Ficsorék is úgy éltek földalatti odújukban, mint a vakondok. Az asszony reggelire rántottlevest főzött. Ficsor ázott postás¬köpenyben sötéten tűnt föl a ködös folyosókon, mint egy kísértet, s káromkodott, hogy valaki megint nyitva hagyta a padlásajtót. Pipa égett szájában, és köhögött. Az a híres sárgacipője, melyet kiutaltatott, már elvásott. Vége volt a rövid nyárnak. A szegények lassanként levetkőztek, a gazdagok felöltözködtek. Jancsi a bankba járt. Kiszabadulva négynapos, önkéntes szobafogságából, valósággal föllélegzett, amikor az utcára lépett. Otthon nem találta többé a helyét. Emlékei szégyennel töltötték el, úgy idegesítették, hogy sokszor hangosan kellett beszélnie magában. Elviselhetetlen volt már ez a lány. Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet. Majd, hogy a nagybátyja és nagynénje hazaérkezett, s helyreállt a régi rend, rá se tudott többé tekinteni, testileg szenvedett, ha benyitott hozzá. Egyelőre rokonai védelme alá helyezkedett. Menekült tőle. Többnyire az utcán lebzselt, nézte a nőket. Mint aki egy titkot őriz, megfordult minden nő után, minden nőt levetkőztetett a tekintetével. Tatárék zsúrján ásítozott, s angolosan távozott. Fölcsípett egy cukrászlányt. Nem is tetszett neki, de elvitte abba a csöndes, polgári budai szállo¬dába, ahol átutazó vendégeknek szívesen adnak szállást. A cukrászlány után jött egy próba¬kisasszony, később valami állítólagos színinövendék. Ezzel kocsikban találkozott. Vacsorára alig ment haza. Elekessel együtt a Club des Parisiens-ben ütötte föl tanyáját, ahol törzsasztalt kapott. Ezt az újonnan alapított bárt az akkori viszonyokhoz képest fényűzően rendezték be mindenféle tükrökkel, csillárokkal, aranyfüstös gipszoszlopokkal. Állandóan üvöltözött itt, a jazz-band. A jazz-bandnek megvan az a föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem. Annak az előkelő közönségnek, mely ezt a klubot láto¬gatta, erre volt szüksége. Külföldi lánckereskedők jártak ide, meggazdagodott hadsereg¬szállítók, antant-tisztek s jobb éjjeli nők, vidám kis hadiözvegyek, a hősök egykori hitvesei, akik a gazdasági viszonyokra való tekintettel itt keresték az utókor háláját. Ezek örömmel hallgatták a néger zenekart, mely vadállatok ordítását és a háborús csömör öklendezését utá¬nozva túllármázott mindent, a bennük háborgó kétségbeesést és undort is. Kissé elhülyültek tőle, aztán táncoltak. Maga a táncterem valóságos látványosság volt. Üveglap borította, alulról rózsaszín villany¬lámpák világították meg, melyeket virágfüzérek fontak körül, úgyhogy valami meleg tündéri jégpályának tetszett. Jancsi a záróráig itt töltötte minden estéjét. Ismerték a nők, cigarettát kértek tőle, off pottying, kedvelték is. Az one stepet bizonyos merev eleganciával táncolta. Gyakran lehetett látni a dohányfüstös kavargásban, amint egy ilyen nőt magához szorított, és sápadt fejét lehajtva az üveglapon elsuhanó lakkcipőjében gyönyörködött. Virradt, mire hazavetődött. Lassan fordult a zárban a kulcsa. Az előszobában lehúzta cipőjét, harisnyában szökött be a hencserhez, hogy föl ne ébressze Vizyéket. Anna ezt mindig hallotta. Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És nappal is folyton várta. Várta őt, és várt valamit. Talán azt, hogy egyszer majd egy nyájas szót szól hozzá, vagy rámosolyog, vagy legalább kér tőle ezt-azt. Jancsi nem szólt semmit. Komor volt és sietett. Nyilván haragudott rá. Pedig a kedvéért már adott is magára. Naponta többször fésülködött, a tükörbe pillantgatott, még otthon, munka közben is a legszebb ruháját viselte. Az egyetlen pepitát. Novemberben az éjszakák még hosszabbak lettek. A Déli Vasúttól behallatszott a vonatok füttye. Egy-egy eltévedt mozdony rítt a sötétben, megindítóan és panaszosan, mint valami kisgyerek. Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt. Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán, s megszólította: - Úrfi kérem... - Mi az? - Tessék megbocsátani... A lány sírva fakadt. Hangtalanul sírt, de oly erősen, hogy egész teste rázkódott belé. Jancsi bámulta. Egy darabig nem is tudott szóhoz jutni. Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette? Kezefejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák. A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam, Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett érteni: „szégyen... a szégyen...” - Az lehetetlen - mondja Jancsi. - Teljesen lehetetlen. Ki van zárva. - De igen... - Ne sírjon. Ne sírjon, kérem - könyörgött, s befogta a fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. - Csak ne sírna. - Jaj, úrfi... - Hallgasson. Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem bizonyos. Várni kell. Összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben. - Mindenesetre várni kell - tette hozzá, s vállat vont. Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála mindennap. Anna a fejét rázta. Jancsi a Club des Parisiens-ben előhozta Elekesnek azt a bizonyos színésznőt. - Barátom - szólt, hátradőlve karosszékében -, barátom, facsigám. Baj van. A legnagyobb bajok. - Csak ennyi az egész? - mondta Elekes, s a fülébe súgott valamit. - Biztos? - Tuti. Mi is mindig ezt használjuk. Éjszaka odaállt Anna ágyához: - Forró lábvizet. Vegyen nagyon forró lábvizet. Amilyent csak kibír. A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle. - No? - kérdezte Jancsi pár nap múlva. Anna megint csak a fejét rázta. - Hallatlan - dörmögött. - Ez már igazán hallatlan - s egy fricskát csettintett el. Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra. Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek, s a színésznőkkel szemben különösen „kuláns”. Jancsi körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit. Azt a pillanatot használta föl, mikor nagynénje kiment valamiért a folyosóra. - Itt van - suttogta Annához gyorsan. - Micsoda? - Orvosság - s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. - Dugja el - szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a papírhüvelyeket. - Majd vegye be. - Lenyeljem? - Nem érti. Benne van, ott a papírban van. Kinyitja, föloldja vízben és akkor issza meg. - Most? - Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék. Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte. - Akkor ne vegyem be, úrfi? - Dehogynem. Azért csak vegye be. De senkinek se szóljon. Vigyázzon. Anna úgy cselekedett, ahogy megparancsolta. Mikor a ház elcsöndesedett, kinyitotta a papírhüvelyeket. Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt. Meg is szagolta. Nem volt annak semmi szaga. Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe. A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékbe. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette. Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott. És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű. Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle. Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne. Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol harangoznak ilyen későn. Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló. Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már. Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje. Sohase bántsa. Ez is csak úgy teszi. Akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja. Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és - mit látok? - tele van kölessel. Méltóságos asszony, jaj de meg tetszett ijeszteni. Azt hittem, lezuhan arról a falról. Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha. Odaég a rántásom, fölforr a mosogató¬vizem. Eresszen engem. - Mi ez? - kérdezte Vizyné, aki föléje hajolt. - Maga beteg? Anna oly mélyen aludt, hogy lélegzetét se lehetett hallani. - Anna - rázta -, Anna. Nem érti? A lány a másik oldalára fordult. - Beteg - gondolta. Homlokához ért. Egészen hideg volt. A keze-lába is, mint a jég. - Ha ez itt meghal - tűnődött. Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza. Egyelőre rumos teával kínálgatta, biztatta, hogy igya meg, majd átmelegíti. A lány mozgolódott, mutogatott valamit. Kérte, hogy gyújtson világosságot. - Miért? - csodálkozott Vizyné. - Már reggel van. Fél kilenc - mondta rémülten. Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Körös-körül fekete volt a világ: megvakult. Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek. Vizyné épp arról beszélt, hogy most a nyakára betegedett ez a lány. Ekkor megjelent az ebédlőben a tálcával. - Jobban van? - tudakolta Vizyné. Anna már látott mindent, de hogy mit beszélnek, azt nem hallotta. Csak a szájak mozogtak körötte. - Meghűtötte magát - mondta Vizy. - Persze - helyeselt Jancsi. - Egy kis meghűlés lesz. - Mégis lehívatom a doktort - töprengett Vizyné. - Ahogy gondolod - jegyezte meg Vizy. - De tudod, hogy ezek a parasztlányok milyenek. - Igen - szólt Jancsi. - És különben is, már jobban van. Estére tényleg egészen magához tért, ő kérte, hogy ne zavarják a doktort. Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat, és nem hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon-nagy. - Talán elrontotta a gyomrát - vallatta Vizyné. - Gondoljon csak vissza. Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit szeret. Jancsi egy óvatlan pillanatban hozzáugrott: - Rendben van? - Igen. - No látja. Mondtam. - Csak nagyon keserű volt - szólt Anna halvány, lábadozó mosollyal. - Olyan keserű volt. - Keserű? - ismételte az úrfi. - Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele. Hanem neki éppen elege volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései haza¬járások miatt. Maga vette kezébe lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete megígértek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte. Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, különbejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk. Jancsi az új szobájában ült, hódprémes bundájában, Elekessel beszélgetett. Csöngettek az ajtón. Anna hozta a holmiit. Letette őket. - Köszönöm, Anna - mondta az úrfi, és markába nyomott egy százkoronást. Ki is kísérte az ajtóig. Ott ezt mondta: - Várjon csak. Valamit kivett télikabátja zsebéből, odaadta neki. - Ez is a magáé. Anna az utcán nézte meg, hogy micsoda. Egy papírzacskóban gesztenye volt, apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenye, de még langyos. Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá.
Posted on: Fri, 02 Aug 2013 15:01:32 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015