Sebestyén József Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója 2013 szeptember 13. Utoljára tíz éves koromban határoztam el hogy naplót írok. Azon az augusztus délutánon amikor a a cirkuszosok hallenbe érkeztek. Akkora lármát csaptak a kisváros gyerekei, mintha háború készülne, de tankok helyett csak ócska kordék, törpék, és embernek tetsző torzók csapták fel a főutca porát. Tíz éves voltam. Ennek már hatvan éve. Azt mondják sokat segít a magányban ha el tudunk beszélgetni önnmagunkal. Ennek a módszernek én mindig ellene voltam. Egyenes út a skizofrénia felé. Amiért mégis úgy döntöttem hogy naplóba írom a mindennapokat, az a maradék nyolc hónap, és a holnap reggeli út, Farkashegy felé. Nem szeretem a csendet. Olyankor a belső zaj felerősödik. Hatalmas orkánként csap le külvilág impulzusai által védett emberi létezésre. Nem jó a csend. Elrepít olyan időkbe amely túl szép hogy könnyek és szívszakadás nélkül ugyanoda érkezzünk vissza. Minden ilyen emlékezés a lélekből hasít egy darabot. Ma reggel a tükör elé álltam. Már nem láttam önmagam. Nem ismertem fel azt a gyermeki arcot, eltakarta az idő rongyos palástja, teljesen beborítva azt… Érthetetlen mi van ma velem. Talán ez a péntek tizenhárom. De egy pszichiáter nem lehet babonás. Nahát! Mit is beszélek? Az élni akarás is hozzá tartozik.. és most.. legyünk erősek Edgar! Ha valaki egyszer megtalálja ezt a füzetet majd rájön hogy élt e földön egy Dr Edgar Sailnger nevű ember, aki felfedezte az egyetlen utat a halál elől!! El kell bújni előle!! Na jó. Ennek így semmi értelme. Vagy tisztán és némiképp tárgyilagosan írok, vagy az egésznek nincs semmilyen rendeltetése. Rendben.. Milyen kár hogy Hanna nincs itt velem. Vajon miért nem tudtunk együtt megmaradni? Miért költözött Lusekbe, be a városba, hogy Andre nyakán legyen.. Mindegy hova, csak ne velem… Kell most ez az idő. Paul azt mondta fél év az egész, és már apja iránt érzett tiszteletem is megköveteli hogy segítsek neki. De miért pont én? Egy a munkától végleg visszavonuló ember? Igaz, hogy megállapítsam ki őrült és ki nem, még kellőkép tiszta vagyok. Bár néha ez a legnehezebb. Azt hiszem a vastag kabátot mégis elviszem magammal. Utoljára harminc éve jártam azon a helyen, szeptember elején is látszódott az ember lehelete. Kár azért az épületért. Igazság szerint semmit nem tudok a lakóiról. Huszonegy ember. Köztük van az is aki pár éve egy barlangba zuhant, ha jól emlékszem. Még az újságok is írtak a korházi tombolásáról. Összetörte a számítógépeket és minden elektronikát.. szerinte ez tehet az emberi lélek haldoklásáról, ezek miatt nem jut a halandó az örök békességbe. Különös eset. Mostanában sokat gondolok arra piros cipőre. Vajon mi lett vele? Mindig az előszobai tükör alatt piroslott, közvetlenül apám eljárt, barnára koptatott félcipője mellett. Persze az sem volt mindig olyan rút és kopott. Emlékszem amikor az apám egy kifizetetlen munkájáért cserébe hazahozta. Ha lehet a megalkuvás szót tekintetre cserélni, akkor az mélyen ott ült az apám szemében. Kétheti kosztpénzünk ragyogott annak fénylő feketeségében. Végül annyira megszerette hogy szinte le sem vette a lábáról. Abban járt a műhelytől a templomig mindenhová. Persze nem is volt más választása. Apám gyűlölte a gazdagokat. Valószínűleg ez a gyűlölet taszította az örök szegénységbe. Akkor persze megértettem őt. Reggeltől késő estig a pompás automobilokat szerelte, s ha végzett velük, mint egy újra teremtett csodát, házhoz is vitte őket. Azután felszállt a zsúfolt villamosra, ahol már nem egyedül volt. Az ablakából nem látta már ugyanazokat a fényeket és csodákat mint abból a meseautóból, melyet egy órája még birtokolt. Nem volt ambíciója gazdagnak lenni. Azt hiszem ez volt apám legnagyobb hibája. Nem hitt a változásban. Olyan keserűen és megalázottan fogadta el sorsát mint a rabbá vált kismadár, akinek nyitva hagyták a kalitkáját. Nem mert az ismeretlenbe repülni. Ő sem mert tovább látni annál a pár szem gabonánál melyre számíthatott. Az anyám halála óta az apám még többet dolgozott és bár én szeretni akartam őt, de ő nem hagyta magát. Mint egy megsebzett, vérző vad, aki ahelyett hogy megmutatta volna a világnak csodás feltámadását, az odújába fészkelte magát. Vasárnap reggel a teremtőhöz sietett , mintha ő akart volna először találkozni vele annak ébredése után. ….. Az a pirosló cipő… azok a tündöklőn ragyogó csattok, melyek összefogták. Annyira szép pirosat azóta sem láttam. Talán kidobták. Talán másnak nem volt fontos, hogy legyen. A múlt. A legkegyetlenebb dolog, az elmúlás, és az emlékezet. Olyan jó lenne visszamenni tíz meg tíz évvel ezelőttre, újra végighallgatni beszélgetéseket. Nem szólni közbe, nem hangoskodni, csak megbújni közbe mint egy szürke kisegér, és figyelni. Csendben figyelni. A múltba temetett fiúkat és lányokat, és mindazon dolgokat melyek akkor körülvettek bennünket. Majd a nap végeztével elköszönni tőlük, némelyeket magamhoz ölelni, sírva, szinte soha el nem akarni engedni. Nem tudom mi van velem.. átkozott emlékezet.. mintha az ember tudná hogy véget ér valami.. s a maradék élet még igyekszik megmutatni, a hajdani összes ragyogását.. Azt hiszem most már lefekszem.. Ha reggel hatkor elindulok dél körül már Norhemtben lehetek. Csak az a félelmetes hegy ne lenne, annak összes csendjével. 16 óra 27 perc Ki ez az ember?!! Sápadt arcával egész közel hajol és a nevemen szólít.. vakító kék szeme mint villámok csapnak tekintetembe!!!!!!!! Nem merek aludni! Lehelete hűvös mint észak szelei.. s mosolyog.. mint aki üdvözölni jött.. az arca sápadt.. szemei mint a jég és mosolyog… Ki ez az ember????!!!! Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója második nap 2013 szeptember 14. 14 óra 37 perc Már vagy két órája várom hogy rám találjanak. Úgy látszik senki nem jár ezen az átkozott úton. Csodálkozom magamon hogy ebben az idegállapotban egyáltalán képes vagyok írni, de annál hogy az erdőt bámulom még ez is jobb. Pontban négy órakor keltem. Az órát hiába is állítottam be fél ötre. Nem tudtam nyugodtan feküdni. Folyamatosan az a kísérteties arc rémlett fel bennem amit éjjel láttam. A két bőrönd ott állt egész este és éjjel az ajtó mögött. Minden ami fontos és elengedhetetlen az életemben elfért benne. Két nyavalyás bőröndbe. Az egész életem. Sven és Ellie csodálkozva néztek amikor az egészet a kocsiba pakoltam. Biztos ezt kérdezték: „Nézd csak Sallingert! Hát ez meg hova megy? Évek óta nem tette ki a lábát..” Próbáltak kedvesen mosolyogni. Persze tudom ahogy kifordulok az utcából, már sietnek befelé és izgatottan beszélnek rólam. Kibeszélnek. A város még mélyen aludta álmát mikor végigmentem rajta. Szombat van, ilyenkor még a házak is tovább alszanak. A park padjai jól betakaróztak festékruhájukkal és álmosan figyelik az esőcseppeket. Szép ez a kép. Megnyugvással teli. Gyerekkorom egyik kedvenc verse jut eszembe. Anyám nem szerette. Azt mondta tele van szomorúsággal. Tépett fák közt hajladozva, büszke kémények füstje alatt, sok ezer év sorsa búja mind ki égre nézve, a nap felé szalad. Gyermeki mosoly őrzőmön, gyermeki játék az éltek felett, hamuvá porlad az emberi sors, hamuvá váltak a tekintetek. 16 óra 02 perc Hiába is próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.. Nem megy! Egy lélek sem jár erre! Megígértem hogy nem panaszkodom, hogy higgadtan oldom meg az út akadályait.. minek? Hogy önmagamnak hazudjak? Épp hogy elhagytam Norhemtet amikor a régi üveggyár takarásából elém tárult a hegy látképe. Öt perc sem telt el hogy a déli oldalon voltam és megláttam egy furcsa szőrös valamit amely az útra lógott. Lefékeztem majd megálltam. Egy fehér nyúl volt az, a reménytelen harcban szürkévé koszolta a bundáját. Egy bottal a hátára fordítottam. A hasa és a feje tiszta vér volt. Valami széttépte. Remélem, azért küzdött. Már vagy húsz perce haladtam a hegyen felfelé, szinte egészen lekötött az égig érő fenyők szépsége mikor megcsörrent a telefonom. A zsebemben nem volt, végül rájöttem hogy a kabátomban hagytam amit még Wooserben vetettem le a benzinkútnál. Hiába kotorásztam a jobb kezemmel nem találtam a zsebet. Odanézni nem igen mertem mert figyelni kellett a hírtelen felbukkanó egyre élesedő kanyarokat. Aztán mégis. Az egész nem volt egy másodperc sem. Mikor újra az útra néztem egy koromfekete farkas vicsorgó pofáját láttam. Csak állt az út közepén annyira feketén hogy már kéknek tetszett. Hatalmas volt. Nyakát kiegyenesítve a szemembe nézett. Hírtelen félrerántottam a kormányt és lesodródtam az útról, kis híján Farkashegy egyik véget nem érő szakadékába. Szerencsére semmi bajom és amennyire a tükörből meg tudom állapítani a kocsinak sem. Nem merek kiszállni. Csak ülök és az átkozott dudát nyomom tíz percenként, lassan négy órája. A telefon nem működik. Azt hiszem nincs térerő vagy minek nevezik… A patak melletti dombon van egy vadász les, nagyjából egy vonalban van az úttal. Ha az úton jó volt, márpedig igen, hisz Paul telefonált, akkor a lesről is. Vissza nem merek menni.. félek hogy ott vár rám.. Futva ott leszek max nyolc perc alatt. Visszafelé valamivel több mert fáradt leszek. A lényeg hogy ne nézzek hátra. Az lényeges.. egyszer sem!! 16 óra 47 perc Csurom víz vagyok… remegek.. 17 óra 24 perc Sikerült. Ahogy a les felé szaladtam éreztem hogy fut utánam. Nem mertem hátranézni. a létra előtt pár méterrel megbotlottam valamiben, a földre zuhantam. Felálltam és maradék erőmmel a korlátba kapaszkodtam. Mikor már vagy a tízedik lépcsőn álltam vettem észre hogy bevizeltem. Felmentem a kilátóba és elővettem a telefont. Kicsöngött. Örömömben elsírtam magam. Elmondtam Paulnak hogy mi történt és hogy küldjön egy kocsit értem. A hangján éreztem hogy kinevet amikor a farkasról beszéltem. „Paul, nem megyek ki az útra értsd meg. Nem megyek.” Azt mondta nyugodjak meg. A lesről tudja hol vagyok, felhívja Noelt (azt sem tudom ki az..) és kimentenek. Most már nevetett. Nyugodjak meg. Hát persze. Na és mit csináljak a nadrágommal? Így mégsem állíthatok be. ( „Mi történt a nadrágoddal Edgar? Ó semmi csak behugyoztam..”) Elhatároztam hogy a visszaúton a patakba vetem magam. Majd azt mondom véletlenül belezuhantam. Inkább vizesen, mint megszégyenülve. Megint rám jött a remegés. Mára sok volt az izgalmakból. A farkas, a jéghideg patak. Jöhetnének már. Paul apjával, Hubertel még egész kicsik voltunk mikor először itt jártunk. Az apám szerelte az öreg igazgató kocsiját. Ahogy anyám meghalt mindig apámmal voltam, követtem mindenhová. Így barátkoztam össze Hubertel, az apja az öreg Ganns volt az intézet igazgatója hosszú évekig. Nem élt a családjával. Két hetente jött haza Hallenbe. Gyakorlatilag csak megszokásból. Nem szerette sem a fiát sem a feleségét. Legalábbis akkor így gondoltam. Aztán amikor először vittek el magukkal ötvenhárom nyarán.. hmm.. most jut eszembe.. és apám elengedte egy szem fiát az őrültek házába nyaralni…. Egyik este bebújtunk a hátsó fészerbe, pedig megtiltották hogy akár az udvaron is legyünk sötétedés után. A rozoga ajtó becsapódott mögöttünk. Persze nem találtunk semmit. Egymást ijesztgettük és nevettünk. Mondtuk: áááá!!! Eeeedddgggaaarrr…. Huubbeeerrttt… halk, szellemhangon. Valami elrohant az épület előtt, majd kaparást hallottunk. Kinyílt az ajtó és az a valami átcsúszott rajta. Hubert megvilágította a zseblámpával: egy nyúl volt az, egy riadt nyuszi. Morgás hallatszott az ajtó mögül. Mindketten az ajtónak támaszkodtunk teljes erővel nyomva azt. Sírtunk és minden tagunkban remegtünk. Farkasok álltak az ajtó előtt. Féltünk. Rettenetesen. A kezünket nem mertük levenni a kilincsről, és ez így maradt reggelig. Azóta rettegek a farkastól. Szegény Andre. Maugli volt a kedvence.. soha nem néztem meg vele.. 18 óra 52 perc Megérkeztem.. Larse bibliája ( első fejezet) Edgar Sallinger naplója harmadik nap 2013 szeptember 15. 05 óra 28 perc Szinte bezuhantam az ágyba. Semmit nem fogtam fel a szoba sivárságából. Még sötét van. Biztos vagyok hogy az itteni sötétség egészen mélyebb és magányosabb mint otthon. A fal fehérre van festve. A falak egyhangúságát egy feszület csorbasága töri meg. Krisztus fájdalmas arca mely figyelmeztetésképp és jóslatként kellene hogy hasson, itt barátságos.. Melegséggel teli. Aztán van még egy szék és egy viszonylag nagy, sárga asztal. Egy szekrény, olyan nagy hogy két ember élete is elférne benne. Még nem pakoltam ki. Felkapcsoltam a már ernyő nélküli éjszakai lámpát és figyelek. Tele vagyok várakozással. Későn értünk ide. Noel az útitársam nem volt éppen bőbeszédű. annyit mondott hogy Dr Tallen sajnálja de nem tudott megvárni. Nem értem. Hát csak ennyire vagyok fontos Paulnak? Legalább felhívott volna. Azt hiszem ennyit megérdemelnék. Más ez a világ. Rohan. Mindenki csak rohan. A nagy, komor háromemeletes épület közvetlenül a fenyőerdőtől jobbra áll. Több helyen hullik róla a vakolat, ahol éppen van még, ott nagyon fakó sárga színe van. Az a nagyon régi, poros, koszos, kopott sárga szín. Az ereszcsatornák is hiányoznak néhol, penész borítja a falakat, a zöld különböző árnyalataiban pompázva. Az ablakokon a festék megrepedezett, több helyen le is pergett már. Olyan benyomást kelt némelyik, mintha az üveg épp kiesni próbálna. A „nyugalom és a csend országa” gondolhatják sokan, de ez csak egy teremtett nyugalom. A kapu feletti tábla is ezt igazolja: „18-as számú pszichiátriai intézet Blandurry”. A fémtábla is olyan öreg, mint az épület maga. Felirata megkopott, néhány betű kivételével alig olvasható. 09 óra 32 perc Két órán keresztül figyeltem a csendet az ablak mögül. Nézve a fenyőóriásokat és a hegy alatt elterülő völgyet, mire kopogtak. - Jó reggelt Dr Salinger, ha megbocsájtana az igazgató keresi telefonon. Az ajtóhoz léptem. a férfi nem lehetett több hatvannál, mély ráncai mégis aggastyánnak festették meg. Doggnak hívták. Ő volt a gondnok már Hubert igazgatása alatt is. Egy tetőtől talpig megkeseredett ember. Legalábbis nekem mindenképp annak tűnt. Paul hosszan szabadkozott a tegnap este miatt. Állítólag Indrid, a felesége nem érezte jól magát. Micsoda kifogás. Hát én sem, az már biztos. Paul ma sem jön. Azt mondta kérjem meg Doggot hogy vigyen le a városba. Nem megyek. Örülök ha végre körülnézhetek itt. Noel most indult a kocsimért. Amennyire az ablakból látom egy erősen sántító ember is beszállt az autójába. Nekem nem is szólt. Csak annyit mondott nyolc óra körül. 16 óra 21 perc Az intézetben már nem nagyon voltak betegek. Akik voltak, vegetáltak mindennapjaikban. Volt, aki csupán a napi rutinját végezte, óramű pontossággal ismételte napról napra ugyan azokat a cselekvéseket. Mások fel-alá járkált a folyosón, ha kikísérte őt Dogg az udvarra, akkor ott folytatta ugyan ezt. A súlyosabb esetek egész nap csak feküdtek az ágyukban és a plafont bámulták, amelyről itt-ott már hullott a vakolat. Néhány idősebb nő a kertben üldögélt a fenyőfák alatt. Itt minden olyan mélabús. De hát milyen is lehet egy ilyen hely? Az ebédet Norhemtből hozatják. Ugyanazt kapja mindenki. A személyzet egy kanállal többet. Ennyi a különbség: egy kanállal több. Ebéd után kiültem a padra. Egy szürkearcú lesoványodott nő leült mellém. Rámosolygott s én viszonoztam. Egyetlen pontra meredt. Aaz épület melletti virágoskertre. Szerintem még a szeme sem rebbent meg. Már vagy két perc is eltelt ebben „normális” világban kínos csendnek nevezett valamiben.. persze itt a csend, az csend.. - Üdvözlöm! A nevem Dr Salinger – mutatkoztam be, a jobb tenyeremet a nő felé tartva. - Ingrid. Zavartan fogadta bemutatkozásomat. Nem is akartam erőltetni a dolgot. Ma még nem. Majd holnap. Ma amúgy sem terveztem elkezdeni semmiféle terápiát. Tekintete még mindig a kertre meredt. - Ingrid. Elárulná nekem mit néz annyira? Ingrid elmosolyodott. - Várom a napot. – azt hiszem arcomra kiült az értetlenség, így a nő folytatta. – Hogy előbújjon. - A napsütés az jó, igaz Ingrid? – utólag szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem nézik őt elég hülyének? - Igen. A napsütés az.. – és ekkor hírtelen felállt és olyan széles mosolyra fakadt, mintha összes rossz, sárguló fogát a fényben akarná füröszteni. - Mi a baj ? Mit lát a kertben? – akármennyire is figyeltem semmit nem vettem észre csak egy fehér lepedőszerű valamit ami a fűben hevert. A nő lassan felemelte jobb karját, tenyeréből utat engedve a mutató ujjának és a kert felé bökött. - Larse. – mondta mindezt olyan szeretettel mintha anyjáról, vagy tulajdon gyermekéről beszélne. Felálltam. Láttam amint az eddig elhajított lepedőnek hitt valami térdre ereszkedik. Ezt meg kellett nézzem. Nem futottam, de mégis siettem. Mi lehet az ami ennyire megdöbbent egy embert, mégha bolondnak is mondják egyesek. Egy hófehér bőrű fiú volt az. A fűben feküdt. Egész testét a kockás plédnek nyomta, mely így megóvta fehér ruháját a kosztól. Hanyatt fekve élvezte a napsütést, tenyerét a nap felé emelve ujjait széttárva és összezárva csodálta a fény és árnyék játékát. Aztán az oldalára fordult és a mellette nyíló virágokban gyönyörködött. Egy csoda volt. Egy jelenség. Vajon honnan ismerem? A szeme kék.. az arca mint ha kísérteté lenne, az ajka tűzpiros mint a nyár tündöklő rózsája. Ki ez?? Ahogy ezen gondolkodtam egy pillanat alatt kitört a felhőszakadás. Olyan nagy erővel mintha a világ összes mocskát a földbe akarná temetni. Rohantam az épület felé, majd az eresz alatt a kert felé fordultam. A fiú az ég felé tárt karokkal guggolt a már derékig érő sárban. - Szomjasak voltak a drágái. Megint sikerült neki. – mondta a mellettem elsiető Ingrid. - Mi sikerült neki? – kérdeztem csodálkozva. - Esőt fakasztani..
Posted on: Mon, 16 Sep 2013 13:50:57 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015