Ti, köztünk élő hungarusaink! „A major intézőjének szívességéből szalmával tömött szekérre ültünk, s hosszú, nyaktörő, de csodálatosan szép úton jutottunk el a patak fejénél elterülő kultikus területre. Meg kell vallanom, már első tekintetre ősi, vallási kultuszhelyre vallott az egész környék, ideértve Pomáz egész határát, ameddig csak a szem ellát.” – Írta 1942. márciusi útjáról Kodolányi János, a világhistóriát és a magyar történelmet regényeiben kiválóan megszólaltató író, mikor Sashegyi Sándor és barátja kutatásainak megtekintésére érkezett településünkre. Majd később így folytatta Esti beszélgetés című kötetében kiadott írását: „Ami lehetséges, sőt majdnem bizonyos, annyi, hogy egy szakrális fejedelem örök pihenője lehetett, különleges ünnepi áldozatok és áldozások színhelye, maga az egész Holdvilágárok pedig messze földön híres, tisztelt lakóhelye, zarándoklatok célpontja, erődökkel körülvett isteni, később ördögi völgy, ahonnt egy egész fejedelmi család misztikus eredetének, sámáni, tudúni, vagy táltosi hatalmának fénye sugárzott.” Elgondolkodtató az is, meddig hungarikum valami: egy táj, egy régészeti lelet-együttes, egy mesterséges barlang-hármasság, egy valahai óriás gesztenyés, aminek csak maradványai maradtak ránk, egy templomrom vagy udvarház vagy kovácsműhely alapkövei, egy-egy évszázadokat túlélő gyümölcs- vagy szőlőfajta… és mettől danubicum? Él Pomázon olyan családfő, akinek felmenői között éppenséggel Közép Európa hosszmetszetének különböző népei adtak találkát, és akinek természetesen már több generációja itt gyökerezett meg Pomázon: egy népes család, amelynek génjeiben, kromoszómáiban és lelkiségében lengyel – székely – és szerb ősök alakították ki vérmérsékleti, szokás- és hiedelemvilágukat. Kísértet járja be Pomázt: a hungarikummá válás kísértete. Még csak néhány hete tettem fel Pomáz város honlapjára azt a felhívást, amely a 2012. évi XXX. Törvényre hivatkozva közös elmélkedésre szólította fel lakótársainkat. Kidolgozatlan fél-ötletek, fél-javaslattevések, fél-állásfoglalások keringenek városunk civil szervezeteinek elektronikus portáljain. Ezzel kapcsolatos feladataink Önkormányzatunk számára is feladatokat szabnak ki. Augusztusi képviselőgyűlésünk fogja napirendre tűzni a Hungarikum Bizottság felállítását. Bizottságét, amely módszeresen, városunk és tájkörzetünk nemzeti értékeit feltárva és megmutatva kívánja meghatározni, hogy mi is igazán pomázi ill. nemzeti érték. Nem lesz könnyű dolog, noha létrehozására Polgármester úrral és Jegyzőasszonnyal már magam is megtettem az első lépéseket. Bizottságosdi az lesz! Nálunk magyaroknál, már ez is hungarikum számba mehetne… mármint hogy létrehozásának szüksége maga is felkavarja szellemi restségünk állóvizét, csipkelődésekre, másokra mutogatásokra, vitákra már ez is okot szolgáltat… De ha egyszer törvény javasolja – noha csak javasolja, mert más utakon is értékekké válhatnak a helyi és nemzeti értékek –, akkor lesz BIZOTTSÁG. Nos, nézzünk hát hátrébb is az időben: illírekig, szarmatákig, keltákig − a kőhegyi fellegvár −, a hunokig, Attila városáig − Etelburg −, Árpád honfoglaló népéig − városa, temetkezési helye −, Kurszán váráig, Csikóvár és környező tájára − római kasztrum alapköveire, nyomaira, középkori lelet-együtteseink már feltárt emlékeire. No és a már kutatásaiban is legendákkal övezett Holdvilág-árok (netán Holtvilág-árok…) mesés szentély-együttesére! Hiszen - gondolhatnánk pontosan idézve a mezopotámiai Gilgames eposz agyagtábláinak 4800 éves híradására is, akár. Lapozzuk csak fel Rákos Sándor fordítását: „Nyugatnak halad Gilgames, a hegy gyomrában, ős-sötétségben, majd északra fordul”. Versezetben így énekli meg megrázó élményét a IX. táblában: „Midőn aludni tért az éjjel, borzalom teli álmot látott: Holtak seregei élőkként ujjongtak-táncoltak előtte. Fejszét fogott erős kezébe, elővonta övének kardját − Ám mintha nyíl csapódott volna rájuk a felhőtlen égből: Átverte, fölnyársalta, földre szögezte, szíven szúrta őket” Gilgames az előtte megnyíló alvilágot megjárva az istenek tündöklő gránátalma kertjébe is eljut, bíztasson ez minket is! Itt vannak körülöttünk szép gyümölcsöseink, csodás erdeink, forrásokkal gazdag hegyeink. Mind, mind a mi értékvilágunk részei: hungarikumok, danubikumok. A korábban felsorolt történeti értékeknek mind-mind megvannak a maguk vitézei, fegyverhordozói, megszállott kutatói, tudós hírű régészei. Pomázunk hősei mind: a fantaszták és a realisták is. Ez is nemzeti sajátosságunk: a sokfelé húzás, a sokfelé látás… A táj lelkét vetíti ránk már a Dunához kötöttségünk is: egyszerre centrum (közép) és limes (határ)! Kutató személyiségeinkre is büszkék vagyunk: a Berni, Bázeli, Sorbonne-i és Pincertoni egyetem professzorára, Alföldi András ókortudósra és régészprofesszorra, a magyar közvéleményt kutatásaival felrázó Sashegyi Sándorra, a saját földjén Honfoglalási Emlékművet kezdeményező Ducz Lászlóra, a helyismereti újságot sokszorosítva terjesztő és helyi értékőrző egyesületet alapító Balogh Gyula bácsira és még hányakra a maiak közül: Szörényi Leventére, a nagy zenészre, aki Legendák és valóság a Pilisben címen jelentette meg a Holdvilág-árokról szóló könyvét. Laszlovszky Józsefre, aki városunk határában kutatja a magyar középkor épített örökségét, s ide kell sorolnunk a környezetvédő amatőr régészt, Lánszky Imrét is, aki tiszteletre méltó következetességgel kutatja Attila és Árpád városának nyomait az Ezüst-hegyi kőbánya fölött. Igen, mondhatjuk, legbecsesebbek éppen ők, a köztünk élő hungarusok: tehetségükre, kutatásaikra, „megszállottságukra” épülhet igazán város- és táj-jövőnk, sőt ki kell mondanom, nemzet-jövőnk, Dunatáj-jövőnk is. Kövessük őket, de részrehajlásaik, végletességeik nélkül. Értékválasztásainkban egymással kiegyezve, a múltat akár jelenként is megélve − népünnepélyek, nyári ünnepi játékok, rendszeres barlang- és szentély-túrák, gyógynövény-gyűjtési alkalmak megszervezésével −, őseink szokásait és kincseit magunk közé emelve, egymással való megbékélésünkre és értékeink fölmutatására fölkészülve. Célunk csak egy lehet, ahogy írásom elején megidéztem a Juliánus barát című regény nagyszerű íróját, úgy zárásul is őt idézem ma közénk: „Ne féltsük szerzett tudományos eredményeinket. Ne könyököljük félre egymást az ősi múlt tiszta forrásától. (…) Mi már nem a pogányt látjuk, hanem a magyart. Lássuk hát mennél tisztábban, mennél büszkébben!”
Posted on: Sun, 28 Jul 2013 20:30:30 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015