Twilight A fájdalom elképesztő volt. Pontosan az voltam-teljesen elképedt.Nem értettem,nem tudtam megfejteni,mi történik. Testem igyekezett menekülni a fájdalomtól,így újra és újra beszippantott a sötétség,amely pillanatokra,olykor talán percekre is kiszakított a kínszenvedésből,de ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal. Igyekeztem a kettőt szétválasztani. Ami nem valós,az fekete volt,és nem fájt annyira. A valóság pedig vörös,és olyan érzés,mintha kettéfűrészelnének,elütne a busz,öklözne egy bokszbajnok,bikák taposnának,és savba mártogatnának egyszerre. A valóságban éreztem,ahogy a testem kifacsaródik és ráng,pedig a fájdalomtól megmozdulni is képtelen voltam. A valóságban azt is tudtam,hogy valami rettentően fontos oka van ennek a kínszenvedésnek,de nem emlékeztem rá,hogy mi. Annyira hirtelen csapott le rám a valóság... Az egyik pillanatban minden olyan volt még,amilyennek lennie kellett.Körülvettek azok,akiket szeretek.Mosolyogtak.Teljesen valószínűtlennek tűnt,mégis úgy éreztem,megkapok mindent,amiért harcoltam. Azután ostoba semmiségen kisiklott minden. Láttam,ahogy a poharam megbillen,a sötét vér kiloccsan,és összemocskolja a tökéletes fehérséget,én pedig reflexből kaptam utána.Láttam más,gyorsabb kezeket,de a testem tovább nyújtózott.... Bennem pedig valami az ellenkező irányba rándult.... Hasadt.......Szakadt.......Gyötrelem....... a sötétség mindent elborított,majd átcsaptak felettem a kínszenvedés hullámai.Lélegzethez sem jutottam-egyszer már majdnem megfulladtam,de ez más volt.......Most elviselhetetlen forróság égette a torkomat.... Darabokra törtem,részekre szakadtam,ízekre hullottam... Végtelen feketeség... Ezúttal hangokat hallottam,kiabálást,ahogy visszatért a fájdalom. -Biztosan levált a méhlepény! Belém hasított valami,késnél is élesebb-a kín ellenére is megértettem.Levált a méhlepény-tudtam,ez mit jelent.Azt,hogy a kisbabám haldoklik a hasamban.. -Szedjétek ki!-kiáltottam rá Edwardra.Miért nem tette még meg?-Nem kap levegőt!Most azonnal! -A morfiumot.... Arra akar várni,hogy beadják a fájdalomcsillapítót,amikor a kisbabánk haldoklik?! -NE!MOST....-fulladoztam,és képtelen voltam befejezni a mondatot. Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában,ahogy a fájdalom hideg pengéje újra felnyársalta a hasamat.Valami nagyon rossz van készülőben...Gépiesen küzdöttem,hogy védjem a méhemet, a kisbabámat,az én pici Edward Jacobomat,de erőm elfogyott. Hasogatott a tüdőm,égette az oxigént. Aztán a fájdalom megint alábbhagyott,bár most nem engedtem el.A kisbabám haldoklik... Mennyi idő telhetett el?Másodpercek,percek?Megszűnt a fájdalom.Zsibbadt voltam.Nem éreztem semmit.Még mindig nem láttam,de hallani hallottam.Újra levegő zúdult a tüdőmbe,durva buborékokként karcolta végig a torkomat. -Maradj velem,Bella!Hallod?Maradj!Nem hagyhatsz el!Dobogjon a szíved! Jacob?Jacob még mindig itt van,és nem adja fel. Hát persze-feleltem volna legszivesebben.Persze,hogy dobogni fog a szívem.Hát nem ígértem meg mindkettejüknek? Igyekeztem érezni a szívemet,rátalálni,de annyira elvesztem a saját testemben.Nem éreztem semmit,amit pedig éreznem kellett volna,és mintha egyetlen szervem sem lett volna a helyén.Pislogtam,mire megtaláltam a szemem.Láttam a fényt.Nem ezt kerestem,de a semminél jobb volt. -Renesmee-suttogta Edward,ahogy fókuszálni próbáltam. Renesmee? Vagyis nem képzeletem tökéletes,sápadt fiúcskája?Egy pillanatra megdöbbentem,aztán elárasztott a melegség. Renesmee. Mozgásra kényszerítettem az ajkamat,a levegő buborékait,hogy nyelvemen suttogássá változzanak.Rávettem zsibbadt kezem,hogy felemelkedjem. -Kérem! Fénysugarak táncoltak Edward kristálykezén.A szikrát vörösre szinezte a bőrét beborító vér.A kezén még több vörös.Egy kalimpáló apróságot tartott,amiből csöpörgött a vér.A meleg testet elgyengült karomhoz érintette,mintha én ölelném.A pici nedves teste forró volt,olyan forró,mint Jabob-é. Egyszeriben megélesedett a látásom.Minden világos lett... 3 like és folytatom!NEM KAMU!!! Mrs. Cullen
Posted on: Sat, 13 Jul 2013 18:23:38 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015