Történet a Don-kanyarból „Fiam, soha ne tudd meg, mi az a háború” – mondta gyakran Nagyapám, aki második apámként történetek és tapasztalatok kimeríthetetlen kincsestára volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy kisfiú koromban minden nap találkozhattam vele. Mesélt, és közben rajzolt. Már akkor a fegyverek és katonák felé fordult az érdeklődésem, leggyakrabban erről faggattam. Történeteibe ilyenkor fűzte bele az idézett mondatot. Ki gépen száll fölébe… Muhi, Mohács, Világos, Isonzó, Trianon, Don-kanyar. Magyar ember számára ezek soha többé nem lesznek pusztán földrajzi nevek. Nagyapám egy szőlősgazda harmadik és legkisebb gyermekeként született. Az idősebb bátyjánál húsz, a fiatalabbnál tizenhat évvel volt fiatalabb. „Ajándék gyermek” volt. Két bátyja családos ember volt, amikor karácsonykor elvitték őket katonának. Dédanyám úgy sírt, hogy szó szerint egyik napról a másikra megőszült. Nagyapám számára elemi iskolásként már nem volt titok a betűvetés, szorgalmasan levelezett bátyjaival. Küldtek neki(!) haza a hosszú és vékony, koporsószegnek nevezett cigarettafajtából. A leveleket sok-sok évig őrizte, még Édesapám is olvasta őket. Egy gyengébb pillanatában elégette a gyűjteményét. Meg tudom érteni. Egyszerre nem érkezett több levél, se cigaretta. A várakozás izgalmát nem oldotta fel jó hír: 1943. május 15-én két testvérét eltűntnek nyilvánították. Szülei egyetlen fia maradt. Valóban ajándék gyermek volt. Magyar Sztálingrád A doni katasztrófa – a történelem legnagyobb magyar veszteséggel járó csatája – a sztálingrádi csata ideje alatt történt, attól nem függetlenül. Sztálingrád, mint borzalmak helyszíne és fordulópont, külföldiek számára sokkal közismertebb, így az elnevezés számukra is hűen tükrözi és érzékelteti a magyar történelemben elfoglalt helyét. 1942. április 11-én a keleti frontra küldték a 2. magyar hadsereget (július 27-ig három ütemben 207 ezer katona és 43 ezer munkaszolgálatos érkezett), hogy a második vonalban támogassa az 1942. június 28-án Dél-Oroszország és a Kaukázus ellen irányuló német offenzívát. Államközi szerződés nélkül bocsátották a németek rendelkezésére a magyar csapatokat, aminek meg is lett a közismert tragikus következménye. A német tervet nem sikerült végrehajtani, Tél tábornok Voronyezstől délre, 200 kilométeres frontszakaszon találta a magyar katonákat, akik egy eleve lehetetlen feladat végrehajtásával küszködtek. A magyar katonáknak kimerülten kellett azonnal hozzálátniuk feladatukhoz: a III. hadtest a németekkel együtt harcolva, a következő két ütemben érkezők harc nélkül, de több mint ezer kilométeres gyalogmenetben érkeztek a Donhoz. A frontszakasz még egy kitűnően felszerelt, hasonló létszámú erő számára is túl hosszú volt. A 2. magyar hadsereg felszerelése bőven hagyott kívánnivalót: lőszer, üzem- és fűtőanyag, élelem és ruházat egyaránt elégtelen volt. Magyar viszonylatban jól felszerelték, de a „magyar viszonylatban” azt jelenti, a németek, és ami a lényeg: a szovjetek felszereltségének színvonalát nem érte el, hiába kapták meg az ország fegyverkészletének felét(!). A nyári offenzívára való felkészülés miatt hiányzott a téli felszerelés – gondolom sok Olvasómnak eszébe jut erről a németek szereplése 1941 őszén-telén. Ugyan a zsoldot megduplázták, de azt se ellőni, se megenni, se elfűteni nem lehetett… A hideg és kevés fűtőanyag, táplálkozási hiányosságok miatt sok katonát végkimerüléssel vittek kórházba. A magyar egységek harckocsikkal és hatásos páncélelhárító fegyverekkel nem rendelkeztek (T-34-es páncélzata ellen hatástalan fogatolt ágyúk voltak - ló nélkül), hiány volt aknavetőkből és egyéb tüzérségi eszközökből is. A németek nem biztosítottak nehéztüzérséget, sőt saját egységeikhez rendeltek magyar egységeket. A németek által nyújtható páncélos fedezet, az ún. Cramer-hadtest bevetéséről csak személyesen Hitler dönthetett, azaz gyakorlatilag nem létezett (a magyar egységektől elvett, azaz hiányzó harckocsikat ide osztották be). Ráadásul jelentős veszteségek - 26-27 ezer fő, az 1. páncélos hadosztály harckocsijainak fele, a 7. könnyű tüzérezred lövegállományának nagy része - ellenére is szovjet kézen maradt két hídfőállás (Uriv és Scsucsje). Az ún. hídfőcsaták 1942. július 18. és szeptember 16. között zajlottak. 1942 végén a Vörös Hadsereg vezetése kidolgozta a voronyezsi front osztrogozszk-rosszosi offenzíváját, aminek célja a 2. magyar hadsereg megsemmisítése volt. Január 5-én elfogtak egy szovjet rádióüzenetet: „Hamarosan kezdődik a koncert”. 1943. január 12-én az urivi hídfőből harcfelderítéssel indult a szovjet támadás a IV. hadtest 7. hadosztálya ellen. 13-án támadásra indult a szovjet 40. hadsereg. A magyarok jobbján (délre) lévő 8. olasz hadsereget az oroszok már decemberben felmorzsolták, baljukon (északra) lévő német egységek nem mozdultak. A havas utakon lehetetlen volt a csapatok gyors átcsoportosítása, a -10°C-os hidegben a fegyverek befagytak, éjjel a -40°C-os hidegben a sebesültek mind megfagytak. 14-én a scsucsjei hídfőből a szovjet 3. harckocsihadsereg is támadásra indult, estére már 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rés volt a magyar védelmen. 15-én a szovjet támadó egységek elvágták a III. hadtestet a 2. magyar hadsereg többi részétől, estére 100 kilométerre szélesedett a rés a magyar védelmen. Az első napokban - amíg volt lőszer és működött a vezetés – a magyar katonák szívósan védekeztek. Legtovább a III. hadtest tartott ki, akiket a németek utóvédként durván kihasználtak: megtiltották számukra a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket, és a hadtestparancsnokot, Stomm Marcell altábornagyot (is) durva bánásmódban részesítették (szállás helyett -20-30°C-ban éjszakázhatott). A védekezés pánikká és fejveszett meneküléssé vált, a brutális fegyelemtartás (állandó kivégzések) ellenére is. 16-án Jány Gusztáv vezérezredes előzetes intézkedéseket adott ki a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A 2. magyar hadsereg a német B hadseregcsoport alárendeltségébe tartozott, ami csak 17-én engedélyezte a visszavonulást (Hitler és Horthy parancsa szerint az utolsó emberig kellett védekezni); addigra a 2. magyar hadsereg részekre szakadva vezethetetlenné vált. Viszont addig – és ahol lehetett – a magyar katonák hősiesen kitartottak. Az urivi hídfőből induló szovjet támadás első három napja alatt 132 harckocsiból 83-at megsemmisítettek honvédeink – közelharcban(!) -, ellenállásukat csak az ötödik napra tudták felszámolni. Sikerült a visszavonuláshoz 8 kilométer széles folyosót nyitva tartani. A szovjet tervet – a 2. magyar hadsereg teljes létszámának bekerítését és megsemmisítését - nem sikerült végrehajtani, veszteségük (33 ezer halott és 61 ezer sebesült) felét magyar csapatokkal szemben szenvedték el. 24-ére sikerült(?) végrehajtani a visszavonulást. Ugyanazon a napon a német vezetés döntött a 2. magyar hadsereg (maradványai) arcvonalból való kivonásáról, az erről szóló intézkedés a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Ekkor (a fűtött szobából irányító) Jány Gusztáv vezérezredes az indokolatlan és sértő, hírhedt hadparancsával csapatai nyakába varrta a felelősséget (emiatt Horthy eljárást akart indítani ellene, így jobbnak látta nyugállományba vonulni – igaz, a németek kitüntették). A tisztek körében a csapatok becsmérléssel és felkoncolással büntetése nem volt általános. Farkas Antal alezredes és Sárkány Jenő (a III. hadtest vezérkari főnöke) öngyilkos lett, Stomm Marcell altábornagy – magyar hadtörténelemben egyedülálló módon – február 1-én felelős parancsnokként feloszlatta hadtestét, és öngyilkosságot kísérelt meg. Jánnyal ellentétben Stomm a hadszíntéren osztozott csapatai szenvedéseiben, amikor február 3-án hadifogságba esett, lábait amputálni kellett. 1943. január 12. és február 2. között a szovjet csapatok több mint 100 kilométert előrenyomultak. Március 5-én a 2. magyar hadsereg maradványait a német parancsnokság sürgősen hátravonta a Dnyeper nyugati partjára. Április 24-én elkezdődött az alakulatok hazaszállítása, egy részük a Szovjetunióban maradt megszállási feladatokat teljesíteni. 1943. január 1-én a 2. magyar hadsereg élelmezési létszáma 194334 fő, március 1-én 100818 fő (a hiány 93516 fő); 41792 fő elesett, megfagyott vagy eltűnt, 28044 beteget és sebesültet hazaszállítottak, 23680 fő fogságba esett. A 2. magyar hadsereg létszámának kb. 30%-a, 43 ezer fő munkaszolgálatos volt, veszteségük 21287 fő – azaz minden második ember -, ebből kb. 15 ezer fő elesett. A felszerelés alig 20-30%-át sikerült megmenteni, a nehézfegyverzet közel 100%-a odaveszett. A 2. magyar hadsereg Szovjetunióbeli harcai során – tehát a doni katasztrófát megelőző időszak is ide értendő – halt meg a fia Horthy Miklósnak, Kállay Miklósnak, Imrédy Bélának és Gömbös Gyulának. A legfájóbb, hogy a katasztrófa nem volt eleve elrendelve, viszont előre látható volt; a magyar tisztek végsőkig való kitartása, és a munkaszolgálatosokkal való durva bánásmód pedig tetézte a rendkívüli veszteségeket. A budapesti (közvéleménnyel közölt) hivatalos értékelések optimisták voltak, a tapasztalt brutalitásokra nem tértek ki. A veszteségek valós mértékéről a londoni és moszkvai rádió adásaiból lehetett értesülni. Olvasmányaim és nagyszüleim elbeszélése alapján ismerve az ország idegen nyelv ismeretét és a rádió elterjedtségét (újságra se volt pénzük…), valószínűleg a háború végéig csak sejtették a katasztrófa nagyságát. Közben… 1943. január 14. Casablancában Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, De Gaulle, a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke megegyeztek: a tengelyhatalmaktól csak a feltétel nélküli megadást fogadják el. 1943. január 23. A britek elfoglalták a németektől Tripolit. 1943. január 31. Német kapitulációval véget ért a sztálingrádi csata 1943. február 18. Göbbels totális háborúra szólította fel a német népet. 1943. február 22. Kivégezték Sophie és Hans Schollt. Emlékezünk A háború után a doni katasztrófa tabutémává vált. Az 1983-ban kiadott Pergőtűz című könyv példányait egy héttel a megjelenés után betiltották és bezúzták. A pákozdi Katonai Emlékparkban az 1990-es években épült Szabó Tamás tervei alapján a Doni kápolna, ahol végső nyughelyet talált egy Oroszországból, Roszkinoból hazaszállított ismeretlen magyar katona. 2009-ben Szegeden a Rákóczi téren felavatták Kligl Sándor Háború című szobrát: két egymásba kapaszkodó sebesült honvéd botjára, illetve fegyverére támaszkodik, a szélfutta télikabátok azonban üresek, hiányoznak belőlük az emberek. Emlékezek 2011 karácsonya előtt a Honvédelmi Minisztérium Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztály honlapján (hadisir.hu) megtaláltam Nagyapám fiatalabb bátyját, aki Rudkinoban, a II. Magyar Központi Katonai Temetőben nyugszik. 2012 őszén, legelső látogatásomkor a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Könyvtárában – ami mindenki számára térítésmentesen nyitva áll – a kutatószobában figyelmes lettem egy könyvre: Veszteségi lajstrom. Kinyitottam. Nem az első, hanem a második világégés bekötött veszteségi lajstromai voltak. Mellette még legalább hat-hét kötet, amik vastagságban a Magyar Értelmező Kéziszótárral vetekedtek. Egy név – egy sor. A Don-kanyarban közel 150 ezer magyar katona és munkaszolgálatos halt meg. Hozzászoktunk a nagy számokhoz. Sokkal elgondolkodtatóbb volt a 10. számú veszteségi lajstromban megtalálni Nagyapám két bátyját. Sajnos Nagyapám nem érte meg, hogy hírt kapjon a bátyjairól. Emléküket – bajtársaikéval együtt – helyette is őrzöm. doni kapolna Doni kápolna a pákozdi Katonai Emlékparkban Köszönöm Belme Attilának, hogy észrevételeivel segítette cikkem kiegészítését.
Posted on: Sat, 13 Jul 2013 11:57:29 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015