Zsöllye, 2000/7. Almási Miklós Figaro, a masszôr Alföldi Róbert komoly tehetség. Szeretik. Kapkodják. Nem érdemtelenül. Kár, hogy ô is kapkod. A Tivoliban a Figaro házasságát fordította le a jelenre: minden friss és pattogó – ám olykor lehámlik a modernizálás a klasszikus darabról. A grófnak szépészeti szalon-lánca van, Figaro kis üzletet kapna, ha Suzanne kedves lenne Almavivához. De van itt maffiózó, szauna, Lagzi Lajcsi, Rossini és persze Mozart. Crossover, mondanám, ha nagyképű lennék (amikor mondjuk Carreras együtt énekel Stinggel), de nem mondom, mert a zene beépítése e vegyes műfajú elôadásba a produkció legsikerültebb rendezôi fogása. A nézôtér jól reagál a portalanítási kísérletre: Beaumarchais Alföldi kezén commedia dell’arte-szerű játéklehetôség. A figurák olykor bábszerűen mozognak, mindenképp valami stilizáltsággal – kivéve Figaro (Stohl András) és menyasszonya, Suzanne (Juhász Réka) alakját. Ahogy megyünk alább a kaland szereplôinek sorában, egyre erôsebb ez a stilizált játékmodor. A Grófnô (Horváth Lili) és Almaviva (László Zsolt) még hagyományos színpadi lény, de mondjuk Cherubin (Jánosi Dávid) éppen mai rapper ruhájával, Pinokkió-szerű mozgásával, színes hajával lesz a közönség kedvence. Lehet, hogy Almaviva is jobban járt volna, ha enged e stilizálási törekvésnek: olykor elkapja ezt a bábszerű mozgást – nyilván szöveg kell hozzá – és ilyenkor kitűnô, mai komikumot tud csiholni szerepébôl. Egyáltalán, ezek a commedia dell’arte figurák hozzák a legtöbb humort, ennek a rendezôi felfogásnak ez a játékmodor kínálja a legtöbb helyén ülô poént. Ezen igazán csak Juhász Réka tud áttörni, ô viszont csak azzal, hogy folyton rohangászik, egy-egy mondat végén hirtelen szoborrá válik – vagyis merészen a maga képére alakítja ezt a stílust. A stilizált megoldás elfedi a szöveg hagyományos értelmezési követelményeit (és csapdáit) – végül is a grófok korában vagyunk, állítólag e darab miatt tört ki a francia forradalom. A groteszk játékmodor egyfelôl elemeli a darabot a hagyománytól, valami általánosabb értelmet is fel tud csillantani, ugyanakkor egy mai bohózattá egyszerűsíti a cselekményt. Igaz, az egyszerűsítés majdhogynem kikerülhetetlen, mert itt sokat szövegelnek, ami egy mai színházban nemigen megy el. A darab így is több mint két és fél óra, és vannak üresjáratai – mármint saját ugri-bugri stílusához képest. Nagyobb baj, hogy a borbélyüzlet, szépségszalon, maffiózó réteg nem akar megülni a cselekményen. Van, ahol illik rá, de többnyire az a helyzet, hogy a klasszikus szöveg nem engedi, vagyis kilátszik a lóláb, hogy erre a sztori-vázra kívülrôl erôltetnek rá egy mai, lenyúlásos, gründolásos, üzletezô történetet. Kivéve a befejezést, a zárópoént, Alföldi meghatározó ötletét. Az egész ugye vígjáték, sôt bohózat – a befejezés viszont keserű és visszafelé is mindent átír, legalábbis a nézô fejében. Figaro, a Grófné és Suzanne csapdája ugyan sikerül, a gróf leleplezôdik – eddig az eredeti történet. De még mielôtt kezd kialakulni a végjáték, megjelenik a maffiózó, kap egy ócska benzineskannát – senki sem sejti, mit keres ez itt – ,aztán a gróf ünnepi tűzijátéka alatt ‘véletlenül’ leég Figaro kis üzlete is. Oda a hepiend. De itt még nincs vége: Suzanne jön be a sötét színpadra, vetkôzni kezd a Grófnak, mert hát mégis csak kell az a pénz, amivel a boltot majd meg lehet nyitni, most, hogy leégett. Gyôztes tehát a kéksarokban a Gróf meg a korszellem. Hát, eldöntendô, hogy vajon ez a némajátékbeli meghosszabbítás (átírás, durva belenyúlás a darabba) illendô-e, vagy inkább egy közhely odabiggyesztése a végére. De tagadhatatlan, hogy ettôl a csavartól lesz érdekes a megoldás: keserű, durva ‘ezt kapd ki te röhögô nézô!’ – tanács a hazafelé útra, az egyébként üzleteit felszámoló, sötét Andrássy úton. A darab ellenáll az átírásnak, a jelenre értelmezésnek, a Tivoliban csak ötletek füzérével találkozunk és erôltetett jelen-kritikával. A poénok az elsô részben sziporkáznak, a második rész vontatottabb, annyira, hogy mikor Figaro nagymonológját figyeljük, már unatkozunk. A keverék-stílus itt is érvényesül, high and low, Mozart és Lagzi Lajcsi, bohózat és mély komédia együtt – de ez utóbbi hangzás egyre inkább elmosódik, nem talál helyet magának. Stohl András Figarója erôteljes, lendületes játékban bontakozik ki – róla azonban, mármint Figaróról, nem sokat tudunk meg. Ô inkább a nagy macher, aki kezében tartja a szálakat, tükörképe a Gróf, aki szintén rángat néhány szálat, a kétféle szálrendszer érintkezése, egymást tépése maga a bohózat. Almavivát egyébként László Zsolt cinikus úr és buta rezonôr keverékében domborítja, némi manírral. A mellékfigurákból Madarász Éva Fanchette-jét emelném ki, a ma divatos ‘ének-beszéd’ szellemes paródiáját nyújtja kamara-betétjeiben. A produkciót a lányok játéka, bevonulása, ugrálása, sertepertélése élteti, nem véletlenül: a rendezés feminista tüntetésre vette az egész ‘eszmei tartalmát’: ‘a nôk kiskorúak, ha pénzrôl, hatalomról van szó, de ha testükrôl, akkor nagykorúak’ – mondja a lányok kórusa. Ez a szlogen akár slusszpoénnak is elmegy. Hogy aztán ezt direktben kell-e érteni vagy idézôjelben, azon viszont el lehet gondolkozni. A rendezés szándéka szerint ez a gondolat direktben – nevetésen túli üzenetként – szervezi az egész bohózatot, ami rendben is lehetne. De a kisördög nem alszik: hátha ez is része a komédiának, és a csajokkal ebben a szép új világban megint csak jól kiszúrnak. Tüntetni lehet, de a férfiuralom marad. A team-munka (díszlet: Kentaur, jelmez: Bartha Andrea) szuper, ezen a mini-színpadon ennyi játszóhelyet kitalálni önmagában teljesítmény. És a zene (dalszöveg: Geszti Péter), az még mindig a legjobb az egészben. Kalaplengetés Rossininek, Mozartnak, Lagzi Lajcsinak. És Alföldinek, aki ôket tudta a legjobban adaptálni.
Posted on: Wed, 17 Jul 2013 09:20:17 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015