múlt, közelmúlt Ha akarjátok, nem mese A Biblia földjét Purimig elkerülték az esőfelhők. Öreg jeruzsálemiek sem emlékeznek ilyen enyhe télre, mint amit maguk mögött tudnak. Az országot sujtó szárazság a Jam Hamelechet sem kímételte, amelynek partjai kevéssel megint beljebb húzódtak. Źgy aztán a szokásosnál is jobban kell takarékoskodni a vízzel, amely embernek, állatnak egyaránt nélkülözhetetlen. A természeti csapás a legkisebb mértékben sem volt hatással a már szinte állampolgári jogokat élvező macskák fajfenntartási ösztönére az ősi városban. A tavaszias télben Armon Hanacivban, a 67-es háború után épült lakótelepen, s azon belül is a magyar származású Dov Grunerről elnevezett utcában, ahol egy héten át megszálltam, a kukák környékét valósággal ellepik a guberáló cicusok, akiket Madách-al szólva csak hódolat illet meg, és nem bírálat, mert ha netán valaki ez utóbbira vetemedne, annak az állatvédőkkel gyűlik meg a baja. Az pedig nem ajánlatos egy ilyen demokratikus országban, ahol egy-kettőre minden nyilvánosságot kap, s jól megnézheti magát az, aki nem híve e békés egymás mellett élésnek. Úgy tűnt, hogy a szárazság és a macskainvázió ellenére is örömteli lesz a Purim Jeruzsálemben, ahová, mint tudjuk, egy nappal később köszönt be az ünnep. Az utcákat jelmezbe öltöztetett gyerekek lepték el, akik remélhetően a boldog együttlét után sem értesültek arról, hogy a Damaszkuszi kapunál összetorlódott sokaságban megint leszúrtak egy zsidót. A szomorú hírről én is csak úgy mellékesen értesültem Jaffóról hazajövet a vendéglátóimtól, akik - mint a legtöbb izraeli - nem szivesen beszélnek az ilyesmiről. Śgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ez is hozzátartozik az élethez és kész. Közben persze nekik is elegük van ebből az évtizedek óta átmeneti állapotból, amikor ha ideig-óráig béke is van, sose lehet tudni, hogy mikor lesz megint háború. Ezért, mint a legtöbb szülő, reménykednek abban, hogy fiukat nem vezényelik Libanonba, ahonnan hetente érkezik valakinek a halálhíre. Legutóbb négyen veszítették egy terrortámadás következtében az életüket, köztük egy magas beosztású tiszt is. Rachel, a Héber Egyetem tanára szerint az ,,elárvult' szülőket cseppet sem vigasztalja, hogy az értelmetlenül elesett gyermeküket az állam hősöknek kijáró katonai pompával temetteti el. A gyászoló anyák legrégibb szervezete a Nők feketében elnevezésű szervezet tagjai Jeruzsálem legforgalmasabb útkereszteződésében, a Kikar Paris-on tüntetnek némán minden pénteken délben. A körben álló nők, mint egy közlekedési táblát, fekete kartonból kivágott kezet emelnek magasba ezzel a felirattal: STOP THE OCCUPATION! Rachel - akinek néhány hónapja rukkolt be az egyik fia, s szolidarításból vesz részt az elfoglalt területek visszaadását követelő demonstráción - elmondta, hogy a libanoni háború után szitkokkal árasztották el a gyászoló anyákat, tojással, mindenféle szeméttel dobálták, leköpdösték őket. Kahána rabbi hívei akasztófával álltak mögéjük. Mások hideg vizet hoztak a tűző napon rendíthetetlenül álló nőknek, egy fiatal fiú pedig egy-egy szál rózsát adott minden alkalommal nekik. Mára már megszokott ,,turisztikai' látványosság lett a pénteki tüntetés, amely időközben országos mozgalommá nőtt és Jeruzsálemen kívül Tel-Aviv-ban, Bar-Sheván és a Galil egyik nagyforgalmú útkereszteződésénél is ott vannak péntekenként a Nők feketében. Chájim, a világhírű orvosprofesszor szerint a békének nincs és nem is lehet alternatívája Izrael számára. És nem csak azért - teszi hozzá mindjárt -, mert tanárnő feleségével négy gyermekük és tíz unokájuk van, s most várják éppen a tizenegyediket. A béke, vallja, csak úgy lehetséges, ha a hadsereg kivonul Libanonból, s megfelelő garanciák mellett feladják a Golant. Ezt tudomásul kellene venni azoknak is, akik változatlanul a nagy Izrael mellett kardoskodnak. A májusi választás tétje az, hogy folytatódik-e a megkezdett békefolyamat vagy sem. Chajim bizik abban, hogy a már javában dúló kampányból végül a baloldal kerül ki győztesen, hite szerint azonban - s ebbéli nézetét sokan vallják - meg kellene vonni a szavazati jogot azoktól, akik úgy élnek az országban, s részesülnek megannyi kedvezményben (egyebek közt gyermekeik mentesülnek a katonai szolgálat alól), hogy közben nem ismerik el Izrael államot. De hogy mi lesz valójában, az csak májusban dől el. Jeruzsálemi tartozkodásom utolsó napján - nem először és remélem, nem is utoljára életemben - a Georg King-on lévő nagy zsinagógában, majd a Jad Vasem-ben, végül a Herzl-hegyen jártam. Mondhatnám úgy is, egy nap alatt tiszteleghettem a Holocaust hatmillió áldozata s a zsidók országában azóta elpusztult hősök emléke előtt. Már esteledett, amikor a Herzl-hegyre értem, hogy kavicsot rakjak Jichak Rabin sírjára, ahol a mártír miniszterelnök Golda Meier, Chajim Herzog, Zsabotinszkij és mások társaságában alussza örök álmát. A nemzeti panteon közvetlen szomszédságában létesített, folymatosan kiteljesedő sírkertben százával nyugszanak azok a tizennyolcadik életévüket betöltött jeruzsálemi fiatalok, akik az éppen aktuális háborúban vagy az azt követő békében veszítették életüket. Mielőtt a valószínűtlenül vöröslő nap lebukott volna a távoli dombok mögött, jutottam el Herzl-emlékműhöz. Ahogy álltam ott, arra gondoltam: vajon mit mondana most az a férfiú, akinek elhíresült mondatát annyiszor ismételjük: ,,Ha elfeledlek Jeruzsálem, száradjon el a jobbom'. A történtek ismeretében mit tenne népe békéjéért a XX. század utolsó esztendejében? A választ természetesen nem tudhatom, azt viszont tanusíthatom, hogy a Milleneumra lázasan készülő, naponta változó arculatú, háborút megelégelt, örökkévalóságra hivatott szent várost zsidónak, kereszténynek, muzulmánnak egyaránt nem lehet elfelejteni. (Erec, 1999. április)
Posted on: Tue, 16 Jul 2013 15:58:22 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015