én egy lúzer vagyok sokak számára, és ezt olyan gyakran éreztem azért, mert vállalom a lúzerségemet, hogy írtam a lúzerségről egy számomra fontos kis esszét. köszönöm, ha elolvassátok: az erőszakos cselekmény minden formája – mint a nemi erőszak is - egy, a viktimológia tartományaiban értelmezhető komplex pszichoszociális folyamat meghatározó eseménye. olyan esemény, amelyben ez a folyamat eléri azt a pontot, ahol kiterjeszti, megújítja, kiteljesíti önmagát. ez a folyamat értelmezhető önálló intelligenciaként is, ami a lélektani látenciákban jön létre, majd adaptálódik, fejlődik az interperszonális működésekben, míg végül emanálódik egy erőszakos cselekményben, ami újabb kört, köröket generál. ennek a folyamatnak a neve röviden: a „gonosz”. egy életellenes, vagy az áldozat testi épségét súlyosan károsító, erőszakos bűncselekményben az elkövetők súlyosan abuzált emberek, akik automataként működnek. olyan parancsokat, parancsrendszereket hajtanak végre, amelyeket a saját , látens tudati rétegeikbe rejtett traumáik - vagy akár több generáció mélyrepüléséből építkező mintázatok – generálnak. az önálló, szubjektív, tudatos működést helyettesítő, vagy azt felülíró csoport-tudat, felsőbbrendű entitásként jelenik meg: mint öngerjesztő folyamat táplálja saját magát, amelyben a részt vevő alanyok egyenértékűen tehetetlen eszközök csupán. az elkövetők a látszólagos győzelemért – egy olyan helyzetért, amelyet látszólagosan ők uralnak és irányatanak és amely nem más, mint a valós irányítás teljes hiánya – válnak egy anyagi formán túli entitás manifesztumaivá. szaporítószervek csupán, akik áldozataik lényében helyezik el „a gonosz” csíráját, amely erőszakos cselekmények láncolataivá szaporodik, vagy látenciákba merül és ott növekszik pusztító szörnyeteggé, ami majd újabb alanyok által teljesíti önmagát. az áldozat tehát a bűn hordozójává válik és így lesz bűnösként jellemzhető, stigmatizálható jelenlegi, európai társadalmi rendszerünkben is, ahol az elkövetők bűnössége egyértelműen meghatározható. a bűntudat mértéke, vagy akár teljes hiánya a – genetikai, pszichés, szociális, morális, etikai - kondícionálás függvénye. az áldozatok szerepe ezért rendkívül meghatározó. az elkövető bűntudat nélkül élhet tovább, vagy büntetést kaphat, ami által, bűnbocsánatot, feloldozást nyerhet, sőt, bűnei feledésbe merülhetnek, ha „megtért bűnösként” él tovább, akár a felemelkedéséhez vezető út első állomásaként aposztrofálja az általa elkövetett erőszakos cselekményt. az áldozat mindeközben az elkövető bűne miatt bűnhődhet, büntethet másokat, vagy magát, közvetlenül, közvetve, vagy kumulatíve - különösen, ha elfedi, vagy rákos daganatként vöveszti magában a traumát, vagy az azt kísérő pszichés, társadalmi, emocionális folyamatokat. az áldozat csak áldozatiságában emelkedhet fel: megbocsájthat az ellene vétkezőknek, elengedheti a történést és ezzel együtt a lehetőséget, hogy megbocsásson, vagy megbocsájthat önmagának, ha bűnösnek érzi magát, mert a stigma részévé lett. az áldozat csupán önmagától kaphat büntetést, feloldozást és bűnbocsánatot mindenért, aminek áldozata csupán. ha az áldozat tudatosítja, hogy áldozati minősége csupán egy, a „gonosz” manifesztációjaként megjelenő folyamat része, ha felülírja ennek a folyamatnak a rá háruló parancsait, ha tudatos törekvéssel működteti önmagát, ha emocionálisan cizelláltabb lesz az élmény után és tapasztalásait beépíti a mindennapos rendszerébe, akkor sem biztosított, hogy egy olyan társadalomban, ahol áldozatiságát és történetét vállalja, integráltan, stigmatizáció nélkül létezhessen. a jelenségét kísérő szégyen megmarad mindazok számára, akik az áldozatiságot szégyenként – kortárs amerikanizálódásban: lúzerségként – értelmezik. az áldozat lúzersége akkor is lúzerség marad, ha ő maga nem értelmezi ezt a mintát, ha nem érzi lúzerként magát, akkoris – a helyzet társadalmi értékelése szempontjából - őt felemelni szándékozó, agy az elesettségén segíteni igyekvő emberek fogják a legjobb esetben körülvenni, akik magukat kevésbé lúzernek érzik, és ezt az áldozat felé az együttérzés olyan módjával interpretálják, amely megerősíti a köztük feszülő különbséget, az áldozatiság jelzőinek ismételgetésével, a helyzet minőségének címkézésével és az eset traumatikus faktorának hangoztatásával, amelyek az áldozat társadalmi megítélését elmélyítik, véglényként értelmezve őt. az áldozatok rehabilitációja ezért fontos feladat, hiszen hiába áll fel és működik - akár a megszokottnál jóval tudatosabb, fejlettebb szinten – egy múltbéli erőszakos cselekmény áldozata, ha ehhez kénytelen a szociális hálózatától elkezdve a térbeli költözésig mindent teljesen megváltoztatnia, ha nyíltan szól a történetéről, vagy hallgathat, csendben megbújhat... ezzel gerjesztve és fejlesztve azt a folyamatot, amelynek áldozata lett... az áldozatok egymás általi, alanyi feloldozásán túl, azért fontos, hogy minél több ember merjen a saját, viktimológiai esettörténeteiről beszélni, mert a pszichoszociális mintázatok, amelyek az erőszakos cselekményekhez vezetnek, kizárólag azok tudatos észlelésével válhatnak kontrollálhatóvá. mindenki lúzer, aki nem vesz részt a tudatosítás önálló és közös törekvéseiben. hajrá! :)
Posted on: Fri, 08 Nov 2013 11:10:12 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015