– Leo Kessler? Von Dodenburg Obersturmbannführer, az elit Wotan SS Rohamezred parancsnoka felbámult az újonnan jövőre az alkalmi főhadiszállásául szolgáló vidéki kocsma konyhaasztalától. A rongyos, vörösbarna vérfoltos harci egyenruhát viselő férfi a sebesülése és a három hete tartó fogsága dacára meglehetősen elszántnak és keménynek látszott. Odakinn jelenleg hallgattak az ágyúk, mivel a fronton már koromsötét volt. Csak a fültőig köpenyükbe és sáljukba burkolózott őrök egyenletes lépései hallatszottak, meg az erősítést és utánpótlást szállító járművek halk motorzúgása az Eifel szalmával borított útjain. A sofőrök azért igyekeztek, hogy még pirkadat előtt fedezékre leljenek a hatalmas fenyőrengetegben. – Maga német származású? – érdeklődött von Dodenburg kíváncsian, letéve egyszerű fatollát. Az amerikai hadifogolytáborból jött önkéntest figyelve magában azt mondta, hogy ez az amerikai gyalogos hadnagy igazán nem úgy fest, mint aki áruló akarna lenni, hogy a Wotan segítségére legyen – mint ahogy azt a német hírszerzés ügynökei sugallták neki – ezért ösztönösen óvatossá vált. Az amerikai a fejét rázta. – De folyékonyan beszél németül – mondta von Dodenburg felpillantva a libegő, pislákoló, sárgás gyertyafényben, ami groteszk módon felnagyítva vetítette árnyékát a piszkos konyha szürke falára. – Német környezetben laktam Nebraskában – magyarázta Leo Kessler könnyed vállrántással, mintha nem tulajdonítana különösebb fontosságot a dolognak. – Ott mindenki svábul beszélt, még a telivér fehér jenkik is – s kurtán felkacagott a kifejezésen –, különben az ember egyszerűen nem is létezett a helyi germánok számára. Von Dodenburg keményen farkasszemet nézett a fogollyal: – Kessler – dünnyögte kisvártatva –, ez nem kifejezetten német név. Ugye maga nem zsidó? A nagydarab, himlőhelyes arcú, óvatos, számító, szürke szemű amerikai felkacagott. – Ez aligha valószínű, ugye, Obersturmbannführer? – válaszolta. – Én legalábbis még egyetlen olyan metéltfarkú büfsit sem láttam, aki önként jelentkezett volna a Waffen SS szolgálatára. Vagy maga látott ilyet? Von Dodenburgnak egyet kellett vele értenie. – Azt hiszem, igaza van, Kessler – felfújta kitüntetésektől súlyos, fekete egyenruhás, sovány mellkasát. A bátorsági érdemérmen meg egy csomó egyéb akciós plecsnin kívül a nyakában lévő szalagon ott függött a Vaskereszt Lovagkeresztje. – De akkor miért jelentkezett önként a szolgálatunkra, megkockáztatva, hogy árulónak minősítik és minden valószínűség szerint kivégzik, ha bármikor amerikai kezekbe kerül, hm? Kessler arca keménnyé és komollyá vált. Korábbi gúnyos hangsúlya elenyészett: – Mert – kezdte lassan, határozottan – rühellem a komcsikat. – Szünetet tartott, mintha a 29 éves SS-ezredestől várt volna választ a kijelentésére. Von Dodenburg azonban nem válaszolt. Három kontinensen hat éve vívott kemény harcai során épp elég ember megfigyelésére nyílt alkalma. Látott gyávákat, hősöket, valódi bokorugrókat és szimulánsokat is, épp eleget. Rég megtanulta, hogy ne az arcokra, hanem mindig szemekre koncentráljon. Eleve feltűnt neki, hogy Leo Kessler arca olyan merev és komor, mintha dühös lenne, míg szürke szemei mindvégig hűvösek és számítóak maradtak. – Gondolom az Ön figyelmét sem kerülte el, Herr Obersturmbannführer – folytatta Kessler sietősen –, hogy maguk németek a háborús vereség szélén állnak. Nyugaton az angol-amerikai egyesített erőkkel harcolnak, keleten pedig a Vörös Hadsereg túlerejével. Márpedig ha maguk németek nem képesek őket megállítani, akkor a komcsik rövidesen elözönlik egész Európát. Aztán következik Amerika meg a világ többi része ugyanúgy, ahogy az első világháborút követően megpróbálták. Az én célom az, hogy megtegyem a magamét a vörös horda megállítása érdekében, amíg még van rá mód és lehetőség. Ezért vagyok hajlandó még magukat a nácikat… hm, vagyis a németeket segíteni. Von Dodenburg egy doboz zsákmányolt angol Capstan cigarettát tolt az amerikai elé, miközben szünetet tartva vett egy mély lélegzetet. – Gyújtson rá egy rákrúdra – kínálta cinikus kis mosollyal Kesslert. – Valódi, jenki, virginiai dohány, nem afféle német ellátmányi szemét. Kesslert nem kellett sokat kéretni. Kivett egy szálat a pakliból és gyakorlottan rágyújtott „értékes” öngyújtójával. – Köszönöm – hálálkodott, kitágult orrlyukain át vékony, kék füstfelhőket eregetve. – Jó ideje nem volt alkalmam dohányozni. Von Dodenburg elengedte a megjegyzést a füle mellett. – SS-fogoly létére maga szokatlanul őszinte, amivel az életét kockáztatja – jelentette ki. – De tudja mit? Tegyünk egy próbát, Kessler hadnagy. Feltételesen elfogadom az ajánlatát, hogy csatlakozzon hozzánk, de sejtheti, hogy éber tekintetek fogják követni minden mozdulatát. Az amerikai arca úgy felragyogott, mintha valami számára igen jelentős tettet sikerült volna végrehajtania. Odakinn az út felett mélyrepülésben elhúzott egy vadászgép. Olyan alacsonyan, hogy a légcsavarszele vadul megrázta az ablakokat. Leo Kessler hirtelen riadalommal kapta fel a fejét, amint a vadász átdübörgött a Wotan SS Rohamezrednek szállást adó magányos falu felett. Von Dodenburg viszont nem zavartatta magát különösebben. – Semmi ok az aggodalomra, csak a mieink végzik a rutinőrjáratukat – nyugtatta meg az amerikait. – Nem árt a légi fedezet, mivel Tigris- és Párduc-alkatrészeket hozunk a biburgi vasútállomásról, amelyekre sürgősen szükségünk van. Reveille hajnalban – tette hozzá. – De jó lesz vigyázni, mert a zöldfülűim előbb lőnek, s csak azután kérdeznek. Főként éjjelente. Kessler bólintott, majd tisztelgett és távozott, magára hagyva von Dodenburgot, aki gondterhelten bámult ki a piszkos ablakon a hulló vakolatra. Biztosra vette, hogy rövidesen valami nagy fordulatnak kell bekövetkeznie, mivel nem látott ennyi új embert és ilyen kiváló, vadonatúj felszerelést, mióta a Führer 1941-ben lerohanta Oroszországot – az pedig mintha egy rég letűnt korban lett volna. Nem tudta pontosan, mi lehet készülőben, de természetesen voltak elképzelései. Például maga Himmler SS Reichsführer küldte át hozzá ezt a jenki útmutatót. Ugyan miért? Mi szüksége van neki amerikai szamárvezetőre? Hosszasan töprengett ezen talányon, miközben odakinn folyamatosan hallatszott az egyre-másra érkező tankok zúgása és csikorgása meg a tiszthelyettesek rekedt hangon osztogatott parancsai, amint arra utasították a harckocsi személyzeteket, hogy levágott faágakkal borítsák a tankok álcahálóit, hogy a hatalmas, határ menti erdőség felett portyázó jenki felderítőgépek ki ne szúrhassák őket, és csak sok kilométeres, üres rengeteget láthassanak maguk alatt. Így nézett ki a mindkét fél által csak „kísértet frontnak” titulált terület, ahol 1944 szeptembere óta szüneteltek a harci cselekmények. Végül az ezredes meghozta döntését. Ahogy kölyökkorában tanulta, két ujját a szájába véve három éles füttyentést hallatott, akár a berlini utcagyerekek. A füttyjelre nyomban, kopogtatás nélkül berontott a két öreg „szelindekje”, akik mintha eddig az ütött-kopott, golyóktól lyuggatott ajtó előtt vártak volna a hívására. Schulze Stabsfeldwebel jött elől. A törzsőrmester izmos mellét ugyanannyi plecsni borította – ahogy a bátor hőstettekért és ütközetekben való részvételért adományozott kitüntetéseket ironizálták – mint a parancsnokáét. Egy gőzölgő csajkából majszolt valamit. Mögötte lépdelt elmaradhatatlan, féllábú cimborája, a kis ráncos képű Matz Unteroffizier. A tizedes falábát tartó szíjpántok hallhatóan recsegtek, amint besántikált a szobácskába. Ő is a gőzölgő csajkájából falatozott, azzal a különbséggel, hogy a szenesvödör sisakja alól valami csakis általa ismert oknál fogva egy fekete csipkés, piros női harisnyatartó pántjai lógtak alá. Von Dodenburg tettetett ámulattal szemlélte a beosztottjait, sőt csodálkozva meg is rázta a fejét, mintha képtelen lenne hinni a szemének. – Mi volna, gazemberek, ha legalább az életben egyetlen egyszer betartanák a katonai rendszabályok legelemibb udvariassági követelményeit? – kérdezte a sokat szenvedett, halálra fáradt emberek hangján. A behemót törzsőrmester viseltes, téglavörös ábrázata oly merev volt, mintha gránitból faragták volna. Hanyagul letörölte a borostás álláról csurgó zsiradékot, miközben így mentegetőzött: – Már az is baj, ha az ember kibéleli a bendőjét egy kis takarmánnyal, uram? Az imént sikerült szert tennünk egy kis cubákra, még mielőtt azok a mohó, feneketlen gyomrú konyhamalacok felzabálták volna. Tudja, milyenek a szakácsok, uram, mindent magukba tömnek, miközben azt hiszik, hogy mi, szegény, szőrös seggű bokorugrók szerelemből meg levegőből élünk. Azok a szarkavaró varjak meg úgy élnek, akár a francia király a tőlünk lenyúlt ellátmányból. Mellesleg Matzi Önnek is szerzett egy jókora korsó igazi babkávéból főzött niggerverejtéket, nem olyan komisz kotyvalékot, mint amit abból a francos cikóriából gerjesztenek. Én meg csórtam másfél liter jó sűrű fingató levest, tele belefőzött vénemberkonzervvel. Von Dodenburg csendet parancsolva felemelte a kezét: – Tartsák meg maguknak a kulináris örömforrásaikat és jól figyeljenek rám, fafejűek! Schulze haptákba vágta magát, mint valami zupás regruta, és teli tüdőből bömbölte: – Szolgálattyára, Herr Obersturmbannführer! Von Dodenburg egy vérfagyasztó pillantással végigmérte, aztán így szólt: – Az imént csatlakozott hozzánk egy jenki. Hogy miért, az nem tartozik magukra. – A jenki nagy szart kap reggelire – jelentette ki spontán Matz, miközben a jobb füle mögül előhúzott egy félig elszívott staubot. – A lényeg a következő – folytatta von Dodenburg –: a fickó eredeti ami figurának tűnik, aki önként jelentkezett a Wotan szolgálatára. Csakhogy az ember sosem tudhatja. Ezért azt akarom, hogy tartsák rajta a szemüket és éberen figyeljék minden mozdulatát. – Ahogy a közmondásbeli paradicsomkonzervet szokás – ígérte Schulze. – Az üveggolyóink napi huszonnégy órán át ezen a jelenségen lesznek – tette hozzá Matz. – És amennyiben?… – érdeklődött Schulze. Válaszként von Dodenburg a felemelt jobbja begörbített mutatóujjával egy pisztolyravasz elhúzását imitálta. Schulze egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette, Matz pedig fenyegetően hozzátette: – Bízza csak ránk, uram. Egy rossz mozdulat, és kutyakaja lesz a jenkiből.
Posted on: Wed, 02 Oct 2013 17:39:24 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015