Két szakvélemény a farkasról /2. (részlet) Dr.Náhlik András (Sopron) 1. A farkas elterjedése, élőhelyi igénye, éves és napi élőhely használata, életritmusa A farkas valamikori, eredeti elterjedési területei a közép-ázsia hegyvidéki, elsősorban félsivatagi jellegű füves területek voltak (27). A sztyeppei népek háziállatainak csordáit követve és jól alkalmazkodva a szélsőséges éghajlathoz észak és nyugat felé terjeszkedett, meghódította az erdős területeket övező füves területeket is, majd a folyók völgye mentén felhatolt a sarkvidéki tundrákig. A nagykiterjedésű erdőterületeket az erdőirtások, erdőhasználat nyomán keletkezett vágásterületek, az út- és vasútépítések mentén hódította meg, amiben segítségére volt a nagyvad elszaporodása. Ez utóbbi jelenség ugyancsak a fokozott erdőhasználatnak, és az ezáltal keletkező kedvezőbb élőhelyet jelentő, szegélyterületekkel jobban ellátott, nagyobb táplálékkínálatú erdőterületeknek köszönhető (20). Miként elterjedési területének megnövekedését, akként annak beszűkülését is az emberi tevékenységnek köszönheti. Mivel a külterjes állattartással a farkas jelenléte nem fér össze, szinte mindenhol tűzzel-vassal irtották (11, 12, 20, 23, 24). Ennek következtében a farkas Európában mindenhol emberek által gyéren benépesített erdőterületekre húzódott vissza. Ezek többségében hegyvidéki területek, kivéve talán a volt Szovjetunió, Lengyelország és Finnország egyes részei, ahol ritkábban lakott síkvidéki, nagy kiterjedésű erdőségek maradtak (1, 2, 4, 8, 9, 11, 12, 13, 20, 21, 22, 23, 24). A farkas európai elterjedése jelenleg szigetszerűnek mondható (1. ábra). Franciaországból, Svájcból, a Benelux államokból teljesen hiányzik, Ausztriában, Németországban, Csehországban, Szlovéniában és Magyarországon nincs önálló állandó állománya. A spanyolországi, olaszországi és nyugat-lengyelországi, norvégiai és svédországi populációk elszigeteltek. Folyamatos elterjedésű a Kárpátokban, a Dinár hegységben és a Balkán hegységben. Nagyobb összefüggő állománya él a volt Szovjetunió európai részének erdőssztyepp övezetében (25). A farkas rendkívül alkalmazkodó-képes, tág tűréshatárú faj, igen változatos élőhelyeken képes fennmaradni. Ha csak az európai elterjedést nézzük, megtalálható mediterrán élőhelyektől a sarkvidéki tundrákig, a síkságtól a magashegységig, a járatlan vadontól a mezőgazdasági területekig. Bár általában igaz, hogy kerüli az emberlakta településeket, és a sűrűn lakott területeket, ennek valószínűleg az üldöztetés az oka. Spanyolországban néhány kisméretű, elszigetelt populációja maradt fenn viszonylag sűrűn lakott, erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területeken, ezek azonban a védelem ellenére fogynak az eseti lelövési engedélyek kiadása, és főleg az orvvadászat miatt. A spanyolországi mezőgazdasági területeken történt fennmaradásukat elősegíti a nagytáblás mezőgazdálkodás (28). Ugyancsak a nagytáblás mezőgazdálkodás tette lehetővé túlélésüket a dél-oroszországi és dél-ukrajnai területeken. Itt azonban állományuk fogyását megállította az északabbra fekvő területekről, bevándorlás útján történő állandó utánpótlás (20). A farkas élőhely használatát és otthonterületének nagyságát négy tényező együttes hatása határozza meg: a zsákmányállatok sűrűsége (7, 20, 26), az alkalmas ellőhelyek mennyisége (20), a szomszédos farkas-családok elterjedése (15), és az üldöztetés erőssége, vagyis a vadászati nyomás (7, 20). A zsákmányállatok megfelelő sűrűsége esetén a territóriummal rendelkező farkas-családok jól tartják otthonterületüket (3, 6, 15). Abban az esetben viszont, ha a legfontosabb zsákmányállat időszakosan otthonterületet változtat, a farkas-családok követik (20). A családok territóriumának nagysága átlag 164.500 ha (3). A territóriumot foglalt családok közötti átlagos távolság kb. 45 km (3), ezek a számok azonban a zsákmányállat sűrűségétől függően valószínűleg változhatnak. A farkas alapvetően éjjel aktív állat, azonban a zsákmányállatok viszonylagos hiánya esetén nappali mozgásra is kényszerülhet, különösen az utódnevelés időszakában. Ekkor is igyekszik azonban a teljes kivilágosodáskor meghúzódni valamely búvóhelyen. Kevéssé zavart élőhelyen a farkas nappal többet mozog, mint egyébként (20). Egy éjszaka alatt a farkas 15-30 km-t is megtehet, a területet nem foglalt, szétszóródó farkasok pedig napi 60-70 km-t is megtesznek. A késői utódnevelés időszakában a nőstény farkas gyakran változtat vadászterületet, és az elhagyott vadászterületre 3-9 naponként, vagy még több idő elteltével tér vissza (20). Télen minél több a zsákmányállat, és minél mélyebb a hó, annál kisebb távolságot tesz meg egy nap a farkas. Nyugodt területrészeken a farkas 5-7 napig is zsákmánya közelében maradhat (20). 2. A farkas táplálkozásbiológiája, ragadozásának módja, ezek hatása az állattartásra A farkas alapvető tápláléka állati eredetű, de fogyaszt növényeket is. Táplálék-összetételének alapját a vadonélő, és - ahol hozzáférhetőek -, a háziállatok képezik. A farkas a nagytestű növényevőket zsákmányolja a legszívesebben. Kanadában, Alaszkában legfontosabb táplálékát a jávorszarvas, caribou, és a fehérfarkú szarvas képezi (3, 7, 15, 16, 26). Európában, szintén kedvenc zsákmányállata a jávorszarvas, ahol az megtalálható (19). A hajósi területhez hasonló nagyvadfaj összetételű élőhelyeken, ahol jelen van a gímszarvas, vaddisznó és őz, a farkas legfontosabb táplálék-összetevője a gímszarvas (77-91%) és a vaddisznó (8-22%) (13). Az őz a gímszarvassal történő versengés, és főként a farkas ragadozó nyomása miatt egészen kis sűrűségben fordul elő az említett vizsgálati területen, így, a szintén kis számban előforduló jávorszarvassal és európai bölénnyel egyetemben nem képez fontos táplálék-összetevőt. Olyan területen, ahol a nagyvad összetétel a fentebb leírtakhoz hasonló, de háziállat csalétek kihelyezésével vadásszák a farkast, szintén a szarvasfélék, túlnyomó többségében a gímszarvas képezi a téli táplálék zömét (55%), és jóval kevesebb a vaddisznó zsákmányolása (11%), viszont a táplálék-összetételének igen nagy részét (33%) tették ki a dögként kihelyezett háziállatok (14). Olyan területeken pedig, ahol hiányoznak a nagytestű növényevők, szívesen fogyasztja a háziállatok elhullott példányait (20), sőt a szeméttelepekről vágóhídi és konyhai hulladékot (4). A Határozat 5. kérdésére konkrétan válaszolva tehát valószínű, hogy a farkas előszeretettel fogyasztana dögkútból, a nyáj körül elhullott állatokból származó táplálékot. A farkas rendkívüli ökológiai plaszticitását mutatja, hogy olyan élőhelyeken, ahonnan a nagytestű növényevők hiányoznak, például a tundrán, táplálékát képezheti a lemming, sarki nyúl, a földön fészkelő madarak tojásai és fiókái, vedlő vadludak. Délebbre szívesen zsákmányol mezei nyulat, gradációs években pedig rágcsálókat (20). A farkas-családok territóriumai között általában nincs átfedés, ha mégis, a közös részeket nem használják egyidőben (3). A territóriumok határain a zsákmányolás ritkább, ezért a zsákmányállatok ezeken a részeken jóval nagyobb sűrűségben fordulnak elő (16). A farkas háziállat zsákmányolása minden olyan helyen gondot jelent, ahol legeltetéses állattartás folyik (1, 8, 11, 12, 23, 24, 28). Különösen nagy előszeretettel szoknak rá a könnyen zsákmányolható háziállatokra a szétszóródó, territórium nélküli, illetve territóriumot foglalni próbáló példányok (20). Helyenként, nagyobb farkas-sűrűségű területeken a háziállatok zsákmányolásának problémája igen jelentős, és a ragadozás nem csak az elkóborolt háziállatokat érinti, hanem a farkas megtámadja a nyájakat is. Ekkor a territóriummal rendelkező farkas-családok is élnek a könnyű zsákmányhoz jutás lehetőségével. A nyájak megtámadása sokszor katasztrófaszerű eredménnyel jár, egy támadás alkalmával 10-30 birkát zsákmányolnak, de előfordult már az is, hogy 80 példány esett áldozatul (11). Valamivel ritkább a szarvasmarha, és még ritkább a ló zsákmányolása (11), ez azonban ezek kisebb gyakoriságával is összefügghet. A gondokat fokozhatja, hogy a farkas hajlamos bizonyos típusú, legkönnyebben megszerezhető zsákmányállatra specializálódni. Természetes ökoszisztémákban ez nem jelent különösebb gondot, hiszen itt a legfontosabb zsákmányállat a legnagyobb sűrűségben megtalálható, legkönnyebben zsákmányolható nagytestű növényevő (jávorszarvas, caribou, gímszarvas, fehérfarkú szarvas, vagy akár őz). Az emberi tevékenységgel fokozottan érintett élőhelyeken azonban a szoliter farkasok és családok is szívesen szoknak rá a haszonállatok, kutyák, macskák fogyasztására (20). A zsákmányállat minőségére vonatkozó adatok meglehetősen ellentmondásosak. Ha abból a tételből indulunk ki, hogy a farkas ragadozását a könnyebb zsákmányszerzés lehetősége irányítja, akkor elvileg feltételezhető, hogy elsősorban a fiatal vagy beteg példányokat ejti el. Egy lengyel vizsgálat szerint a zsákmányolt gímszarvasok 61, a vaddisznók 94%-a volt fiatal példány (13). Egy másik vizsgálat szerint a farkas a jávorszarvas borjakat azok számbeli arányuknak megfelelően fogyasztotta májustól októberig, és viszonylag nagyobb arányban a téli időszakban, de ekkor is a felnőtt állatok zsákmányolása volt gyakoribb (3). Ez utóbbi kutatás szerint azonban a zsákmányállatok kondíciója nem volt rosszabb, mint a populáció egészéé, bár a zsákmányolt kifejlett példányok egy kissé idősebbek voltak, mint a populáció átlagkora, ám egészségesnek tűntek. A farkas számára szükséges táplálék mennyiségére vonatkozóan az alábbi adatok állnak rendelkezésre. Alaszkában a zsákmányolás gyakorisága kifejlett jávorszarvasra vonatkoztatva nyáron családonként 1 zsákmányolás / 7-16 nap, télen 1 zsákmányolás / 5-11 nap. A nagyobb létszámú családok gyakrabban zsákmányolnak, azonban az egy farkasra jutó zsákmányállatok száma kisebb családok esetében nagyobb. A zsákmányolt állatokat nagymértékben fogyasztja a farkas. Télen 1 farkasra naponta 7,1 kg táplálék jut (3). A családok zsákmányolásának gyakorisága és a húsfogyasztás mennyisége függ a zsákmányállat sűrűségétől. Egy család átlagban száznaponként 5,3, 1,8 és 1,1 jávorszarvas zsákmányolt 0,37, 0,23 és 0,17 jávorszarvas / 100 km2 sűrűség mellett. A farkasonkénti húsfogyasztás 2,8, 1,7 illetve 1,6 kg / nap volt (18). Európai becsült adatok szerint egy farkas téli táplálékigényét 2 gímszarvas elégíti ki, ami naponként kb. 1,1 kg elfogyasztott(!) húst jelent (13). Más források szerint egy farkas napi táplálékszükséglete 1,63 – 4,45 kg hús. Ismét más adatok szerint a farkas napi átlagban 4,4 – 5,9 kg húst igényel (20). Kísérleti körülmények között kiderítették, hogy rendszeres napi etetés mellett a farkas napi mintegy 2 kg húst fogyaszt, azonban egy hetes koplalás után ugyanaz a példány 4 – 8 kg húst is megeszik (20). 6. A farkas állomány szabályozásának kérdései és a farkas által okozott kár kezelése A farkas-állomány szabályozásáról a hajósi terület esetében, de egész Magyarország területét tekintve sem beszélhetünk. Az a néhány migráló példány, vagy az esetleg időlegesen előforduló egy-egy család nem nevezhető állománynak. A kérdés ehelyett úgy vetődik fel, hogy vadászható legyen-e a területen a faj, vagy sem. A vadászhatóság ténye mellett és ellen sok érv merülhet fel. A következőkben ezeket próbálom felsorakoztatni. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy Magyarország aláírta a Berni Egyezményt, melynek értelmében a farkas nemzetközi kíméletet élvez, de indokolt esetekben derogációt érvényesíthet. A vadászhatóság eldöntésére először azt kell megvizsgálni, hogy a kímélet következtében kialakulhat-e állandó, számottevő farkasállomány a térségben, mely térségbe beleértendők a Duna-ártéri és dél-dunántúli erdők is. A délszláv farkas-populáció hozzánk legközelebbi határa Bosznia-Hercegovinában van, mintegy 150-200 km-re hazánk déli határaitól. A Magyarország déli vidékein felbukkanó farkasok innen, esetleg a még messzebb levő jugoszláv vagy romániai területről származó szétszóródott, territóriumot nem foglalt példányok. Ahhoz, hogy spontán terjeszkedés folytán a térségben végképp újra megtelepedjen a farkas, ennek, a Dinár hegységben élő populációnak kellene kiterjesztenie határait. Ez azonban lassú folyamat, tapasztalatok szerint a farkas-populációk évi 12-15 km-t képesek terjeszkedni (20), ami azt jelenti, hogy Magyarország déli határainak elérése legalább 10 évet venne igénybe. A feltételes mód azonban indokolt, hiszen a délszláv államokban a farkas nem védett, ha jelenlegi állományát fenn is akarják tartani, terjeszkedni különösen az alföldi területek felé biztosan nem hagynák. A terjeszkedés feltétele a populáció sűrűségének növekedése, márpedig jelenleg Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban az állomány csökken (Jugoszláviából nincs adat) (25). Megállapíthatjuk tehát, hogy jelenlegi tudásunk és tapasztalatunk szerint nincs esélye egy dél-magyarországi jelentős állomány kialakulásának, továbbra is csak migráló, territórium nélküli fiatal példányok felbukkanása lehetséges, még akkor is, ha nem zárható ki egy-egy pár összeállása, illetve kölykezése sem, azonban ezek itt-tartózkodása is csak ideiglenes lehet. Megjegyzendő, hogy ettől eltérően értékelendő az Észak-kelet Magyarországon felbukkanó példányok megtelepedési esélye, ahol a Szlovákiai populáció növekedése (11) folytán a farkas elterjedési területe elérte hazánkat, ahhoz azonban, hogy az Északi-középhegységben stabil állomány alakuljon ki, a szlovákiai populáció példányszámának további növekedésére van szükség. Ha tehát elfogadjuk a tételt, hogy állandó farkas-állomány kialakulására a dél-magyarországi térségben nincs esély nyilvánvaló, hogy a felbukkanó migráló példányok lelövésének engedélyezése tulajdonképpen természeti kárt nem okozna, a faunában lényeges változás nem történne, tulajdonképpen a jelenlegi állapot maradna fenn: a lelövések ellenére évről-évre újra és újra megjelennének szétszóródó példányok. A különbség annyi lenne, hogy ezek nem térnének vissza, vagy nem illegális vadászat áldozataivá válnának, hanem törvényes keretek között kerülnének elejtésre. A lelövések esetleges engedélyezését természetesen felül kellene vizsgálni a délszláv populáció terjeszkedése és a magyar határhoz közelebb kerülése esetén, erre azonban vajmi kevés az esély. Egy ilyen helyzetben azonban újra kellene gondolni a térség vadászati hasznosításának, vadgazdálkodási tevékenységének kérdéseit, ezekről bővebben a következő kérdés kapcsán írok. Felvetődik a kérdés, ha a jelenlegi állatközösségben lényegi változás nem várható a farkas vadászhatósága esetén, mi indokolja a lelövések engedélyezését? Ezen a ponton kell szólni a farkas által okozott kár problémájáról. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy mivel a farkas jelenleg nem vadászható, a hatályos vadászati jogszabályok szerint nem minősül vadnak, így az általa okozott kár sem lehet vadkár. Értelmezésem szerint tehát a vadászatra jogosult „A vad védelméről, vadgazdálkodásról, valamint vadászatról” szóló 1996. évi LV. törvényben foglaltak alapján nem kötelezhető kártérítésre, és amennyiben felelőssége nem állapítható meg a farkas károkozása kapcsán, a Polgári Törvénykönyv alapján sem marasztalható el. Európában a felelősség kérdése a farkas által okozott károkért nem egységesen szabályozott. Boszniában és Szlovákiában a károsultat semmilyen kompenzáció nem illeti meg. Görögországban a kompenzáció csak bizonyos körülmények esetén jár a károsultnak, így a bürokratikus eljárásnak köszönhetően az emberek inkább fegyverrel oldják meg a problémát. Romániában a kárt a biztosító, vagy a vadászszövetség téríti meg (a faj vadászható!). Olaszországban az állam fizet kompenzációt., Spanyolországban a kompenzáció csak részleges. Az „European Wolf Network” ajánlása szerint a kompenzációt az államnak célszerű átvállalnia, vagy speciális biztosítási rendszereket kell kidolgozni. Mivel azonban a farkas leginkább a gyengébben fejlett államokban elterjedt, az elképzelés megvalósítása gazdasági nehézségekbe ütközhet. Anélkül, hogy a farkas vadászatának engedélyezése ügyében állást foglalnék (ez nem is volt feladatom), tényként meg kell állapítanom, hogy a vadászat részleges, bizonyos területeken történő engedélyezésével a farkas által okozott kár a vadászatra jogosult felelősségi körébe kerülne. Egyébként, a farkas által okozott kárért logikusan az állam kellene kompenzációt fizessen megfelelő szervei (célszerűen NP Igazgatóságok) útján. Erre vonatkozó külön jogszabály híján vitás esetekben peres eljárás során a Polgári Törvénykönyv alapján kellene dönteni. Véleményem szerint a lelövések engedélyezésének mérlegelésekor még két tényezőt célszerű figyelembe venni. Először azt, hogy az Európai Unió országaiban erőteljes mozgalom alakult ki a farkas védelme érdekében. Némi malíciával megállapítható persze, hogy ott a farkas többnyire nem jelent kezelhetetlen problémát, mivel állományai nem jelentékenyek. Egyrészt azonban az EU államai sem egységesek a farkas-kérdés kezelésében (Finnországban, Görögországban lőhető). Másrészt a lelövések engedélyezése véleményem szerint jól indokolható (lásd fentebb), különösen akkor, ha azok nem az ország egészére vonatkoznak, hanem a külterjes állattartással erősebben érintett alföldi régiókra, esetleg a dél-dunántúli részekre, ahol életképes állomány kialakulására jelenleg nincs esély. Mérlegelendő továbbá az is, hogy a térségben a lelövések tiltása a lakosság véleményével aligha egyezik, és felesleges lehet ilyen - szerintem - nem lényegi természetvédelmi kérdésben feszültséget felvállalni. A farkas károkozásának megelőzésére, elhárítására igazán jó módszerek nem alakultak ki. A kutyákkal történő védekezés nem mindig eredményes, ráadásul megfelelő fajtájú, jól kiképzett kutyákra lenne szükség. Ismeretes még a villanypásztoros védelem, ennek hatékonyságáról azonban tudtommal nincsenek publikált adatok. Alkalmazása hazai körülmények között amúgy sem indokolt nagy költségvonzata, illetve a farkas esetleges, kiszámíthatatlan felbukkanása miatt. 7. Összeegyeztethető-e a farkas tartása a gímszarvas génállomány megőrzési célú különleges rendeltetésű vadászterület fenntartásával? A kérdésre a választ azért nehéz megadni, mert a vadászati törvény nem tisztázza „a vad génállományának megőrzése” fogalmat, illetve maga a fogalom nem túl szerencsés. Különösen annak a fényében nem az, hogy valamely állomány genetikai értéke nem minősíthető magasabb rendűnek más állományokénál, sőt jelenlegi tudásunk szerint a hazai populációk génállománya nem különbözik lényegesen egymástól. Mivel a törvény-előkészítő viták egy részében részt vettem, akárcsak a törvénytervezeteket véleményező testületek munkájában, az a benyomásom, hogy a „génállomány megőrzés” fogalmának létrehozásával nagy értékű vadállományok megóvása volt a cél, illetve ezek szakszerű kezelésének biztosítása, továbbá e területek kiemelkedő, nemzetközi vonzerőt is jelentő vadászati kultúrájának megóvása. Ehhez nyilvánvalóan egyrészt megfelelő állománynagyság, másrészt zavartalan körülmények szükségesek. Amennyiben tehát a génállomány megőrzési célú különleges rendeltetést így értelmezzük, és „a farkas tartása” annak stabil állományát jelenti, az összeegyeztethetőség kérdésére a válasz egyértelműen nem. Mindazonáltal a probléma meggyőződésem szerint pusztán elméleti jellegű, mert, mint azt már az előzőekben kifejtettem, megítélésem szerint a térségben stabil farkas-állomány kialakulásának esélye meglehetősen csekély. Amennyiben ez a helyzet változna, a problémát természetesen az akkori körülmények között a farkas terjeszkedésének friss információira alapozva újra kell gondolni. Semmiképpen sem gondolom azonban, hogy a farkas terjeszkedését a dél-dunántúli migráló példányok lelövése akadályozná meg. Sopron, 1999,július 16. Készült : a KISKUNSÁGI NEMZETI PARK IGAZGATÓSÁG kérésére Hiv. szám: 1342-7/99.
Posted on: Tue, 22 Oct 2013 07:08:11 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015