uff, hau! „My name is Silent Pen. Nevem Csendes Toll. Nagyon messziről jöttem, egy Magyarország nevű rezervátumból. Elzárt terület, zóna, de néha van átjárás, átjárók nyílnak, vannak sztalkerek. Több mint húsz évvel ezelőtt is volt egy átjáró, Újvidék és Budapest között. Egy Sziveri János nevű itteni indián hozta létre a felszín alatt. Jovan Zivlak, e fesztivál főszervezője segített neki járhatóvá tenni ezt az ösvényt, azzal, hogy lefordította. Köszönet érte! Pontosan egy évvel ezelőtt Romániában, az egykori Monarchia határán irodalmi táboroztam, ahonnan idő előtt el kellett jönnöm, nem csak nekem, hanem Zalán Tibornak is, aki Sziveri harcostársa, barátja volt. Éppen ide utazott, a tavalyi fesztiválra, és emlékszem, a táborban mindenki irigyelte Tibort, faggatta, hogy sikerült bejutnia egy ilyen rangos fesztiválra stb. Én nem irigykedtem, eszembe se jutott, fölöslegesnek tartottam ilyen dolgokkal foglalkozni, abszurdnak még a gondolatot is. És most mégis itt vagyok, magyar indiánként, köszönöm a meghívást Jovan! I have spoken.” Ezt bírta kitalálni reggeli és kávé előtt CsT, hogy valami ilyesmivel vezeti be esti felolvasását. És azon nyomban nekiállt kiválogatni a felolvasandó verseket is a lefordított anyagból, a Tarkovszkij-versekből. Ezzel az estig tervezett munkát el is végezte. Jöhet a reggeli, a kávé, bár lassan azért már délelőtt van, fel is vette szépen a helyi tempót CsT. Azt is elhatározta, már korában, hogy a mai kirándulást is kihagyja, nem meri bevállalni a lába miatt, már a buszpályaudvarig se érne el, pedig az ortodox kolostorok remek inspirációt nyújthatnának az esti felolvasáshoz, az Andrej Rubljovból. Reméli, hogy Jovan megérti majd, ha nem, segít neki, elmagyarázza este. Ahogy elrendezi, simítja magában ezeket az aggályhullámokat CsT, elgondolkozik azon, hogy tényleg mennyire a fejben dőlnek el az ember testi dolgai. Amikor csak fájt a lába, és azt hitte, ez szörnyű, ezzel a fájdalommal kell élni, noha csak sántikált egy kicsit, és ha sokat ment, pihentetnie kellett. Ahhoz képest a mostani állapot, elsatnyult, eldeformálódott lábbal még mindig élhető, csak tudnia kell a határait. Hogy a korábbi verzióba jóval több minden belefért, és most, hogy sokkal rosszabb, mennyire tudja, noha már késő, értékelni az előző állapotot. Amúgy minden a szokásos menetrend szerint megy. Reggeli, villamosterasz, kávé, olvasgatás. Akárha Árkádiában élne. Még ezen a napon, mert holnaptól jönnek a munkás hétköznapok otthon. Nagy a csábítóerő, hogy csupán az íze miatt még egy erős presszókávét igyon CsT, de legyőzi szenvedélyét, és elindul a könyvesboltba. Két nap múlva Sanyi Testvér születésnapja lesz, senki sem tudja, hányadik, talán még ő maga sem, de nem ez a lényeg. A Kalapdobozt kell neki megvenni, ez biztos, ezzel kelt fel CsT. Az indok számos, de a legfontosabb, hogy sok évvel ezelőtt elzarándokoltak pótanyukájuk, Krajcsovics Éva kiállítására szegedre, amit Tolnai Ottó nyitott meg. A kiállítás és a szöveg is remek volt, és az még hagyján, hogy az a megnyitó bene van, ez természetes. Azóta tudja CsT, hogy valahogyan majd rehabilitálni kell Sanyit, mivel másnapra meghívta őket TO a Magyarkanizsa melletti tanyájukra, a Bakonyi Herceggel és Évával, de neki, Sanyi Testvérnek nem volt útlevele. Hogy sohasem is volt, vagy csak lejárt, nem derült ki, így nem juthatott ki a Kracsun-tanyára, ami egész napos élmény volt, és a születésnapi ajándék a legjobb kárpótlás. Találja ki Csendes Toll. És mivel nagyon szimpatikus neki a bolt, visz ajándékba egy Danyi-kötetet (Több fehér), amit Csendes Tollék kiadója adott ki. Ittléte idejére még egyetlen dolgot tervezett előre Csendes, látni, megnézni a Dunát. Kínai kenőcs a térdre, irány a Duna-part. Legalábbis egy Duna-park feliratú táblát látott, gondolta, közel lehet a folyó is, irány. De arra nem gondolt, hogy a tréfás kedvű helyi fiatalok elfordíthatják a táblát, s így eleve rossz irányba indul. Mindenestre óvatosan araszol, figyeli a magasabb fák tetejét, és úgy látja, véli, a dunai szél tépázza a magasabb lombhegyeket. Végül mintha Tarkovszkij-díszletek közé tévedt volna, a Sztalkerből ismerős elhagyott vidékeken halad makacsul. Már érzi is a víz szagát. Aztán hirtelen kamionok, teherkocsik sora bukkan fel, kígyózik hosszan, jó jelnek veszi, ha nem is kifejezetten tűnik turistaparadicsomnak, úgy gondolja, még ez is belefér. Aztán fölmászik a vasúti töltésre, és látja a hidat, a Dunát, és hogy mennyire elkalibrálta magát. A hidat kizárólag ipari célra lehet használni, de ahogy araszol vissza, a város felé, megvan a turistáknak kövezett, kiépített gyönyörű partszakasz, kikötővel, rendes híddal, szemben a várral. Képbe kerül, sejti, hogy kb. hol lehet. Néha szitál, néha kisüt a nap, ez is jól esik, már csak egy sör hiányzik, s egy jó kis hely, ahol megihatja. Vesz egy dobozosat egy utcai árustól, olyan áron, mintha a legelitebb teraszra ülne ki, nem baj. Megvan a park is, csak éppen körbejárta érte a fél világot, a Duna park, de megtalálása költői feladat volt. A park gyönyörű, a kis tó partjára leül, szemben a szökőkúttal, és sajnálja, hogy nem az első nap indult el megkeresni a Dunát, mert akkor minden nap itt ücsöröghetett volna a parkban. Délután a cellájában fekve, hangolódva az esti felolvasásra azon is eltűnődik, ha még egy napot marad, már nem lenne írnivalója. Ami meg nem is lenne baj, néha Csendes Tollnak is lazítania kell. Kéne. De ez éppen nem jön össze, ugyanis lassan kiderül, a remek ebédben rejtett tejek vagy tejszínek lehettek, alattomos laktózok, ugyanis a tünet váratlanul és villámgyorsan jelentkezik. Azt a második napon feladta már CsT, hogy megtudja, van-e az ételekben számára gyanús elem. A mai ebéd is több ismeretlenes volt, már a leves kellően homályos volt, a húshoz adott mártásról nem is beszélve, ezért, amikor a kedves pincér utána futott, hogy van még pite, és hozta a palacsintát valami rettenetes krémmel töltve, úgy döntött, mindegy. Így duplán izgulhat az esti felolvasás miatt, sikerül-e a gyönyörű kis téren a kapu alatt felolvasnia, vagy elmossa és beszorítja őket az eső az étterembe, vagy felolvasás közben ki kell rohannia a bokrok közé, jobb esetben az étterem vécéjébe. A félelmek pedig azért vannak, hogy beigazolódjanak. Az archaikus kapra eső szitál, a szomszéd étteremben lesz a felolvasás, ami sokkal intimebb, jobban lehet érezni a közönséget. Ahogy belép, magyarul szólítják meg, már jó, nem magyarok egy szerb-horvát házaspár, az idős férfi tud magyarul, mint kiderül, ő fordította horvátra Weöres Sándort is. Gyors egyeztetések a műsort illetően, kiderül, hogy a szerb felolvasó is tud magyarul, meg is kéri CsT, fordítsa le a bevezetőjét. A szomszéd asztalhoz is leül egy magyar képzőművész fiú, de ez csak később derül ki. Akkor még azt gondolja CsT Cseh Tamás Ballada öcsémről című dalával fejében (szívében?), hogy „egy magyar sem jön egy magyar elé”, az amerikai kikötőről énekel Tamás, az emigráns öcs történetét mesélve el. De CsT-t nem töri le, reméli, hogy jó a fordítás, és a szerbek majd értik, tele az étterem, persze a franciák, angolok, németek, dánok is ott vannak. A kedves horvát író szerb felesége is felolvas, egy orosz meg egy szlovák költő, egy helyes, kövér angol pasi, aki a szerb fordítás-olvasás alatt visszaaraszolgat a székéhez, lehuppan CsT elé és kortyolgat bőszen a söréből. Majd egy utcáról betoppanó hatalmas keblű amazon határozottan elveszi a székét, amíg ő olvassa épp remek verseit, és leül rá. Jönne a szokásos körre az angol, londoni költő, de nincs szék. Nem mozdul senki, így a rosszlábú magyar indián oldja meg a helyzetet, kikap a másik asztaltól egy üres széket és az angol söre elé tolja. Hálás tekintetváltás. A felolvasása után meglapogatják egymást, bár az angolról dől a víz, szerencsére CsT nem éri át. Nem sokára CsT-ről is patakzik az izzadtság, a kék fényű forró reflektorok alatt. Mire észbe kap, már vége is a felolvasásának. Megköszöni Emilnek, és leül a horvát-szerb házaspárhoz, és tovább tisztázzák, hogy a világ milyen kicsi, a rengeteg közös ismerős által. Jovan Zivlakhoz is odalépne csak csendese Toll, megköszönve a meghívást, kimagyarázva a kirándulásról való távolmaradást. Jovan jelzi, hogy mennyire tetszettek neki CsT versei, amit az indián felületesen kétkedő biccentéssel nyugtáz, mire biztosítja a nagy szerb költő, hogy komolyan gondolja. És előadja, hogy szeretné, ha jövőre és utána is jönne CsT, és segítene, kiket hívjon meg a fesztiváljára a magyar költők és kritikusok közül, ha pedig jön Budapestre, akkor feltétlenül találkozzanak és beszéljék meg… Na, gondolja a magyar indián, ez az igazi visszajelzés. Meg még néhányan odajönnek, gratulálnak, és kap jó pár szerb nyelvű verseskönyvet is, majdnem annyit, mint Michael Krüger. Mondta, hogy nem tudja elolvasni, de köszöni. És dedikálják is neki. Kap még ajánlatokat, hogy lefordítanák a műveit, szerbre, horvátra, odaadja a nála lévő Csontváry-könyvet, mosolyog. Gondolja, majd meglátjuk. Késő van már nagyon, hajnalban kel és indul vissza, de arról az útról már hallgat ez a szöveg, szabadnapot vesz ki Csendes Toll. Éjjel összepakol még, s ahogy mindig, hiába hiszi azt az emberi lények, visszafelé kevesebb cuccal utaznak, nem így van, lesz. Na, mindegy, ezt is megcsináltad Csendes Toll barátom, mondom neki.
Posted on: Fri, 06 Sep 2013 10:14:07 +0000