volna egy javaslatom. A Demokratikus ellenzék, próbáljon annyi pénzt összeszedni, hogy jogot formálhasson arra, hogy az ÉS szeptember 20. ai számában Bruck András tollából megjelent Hátsó kijárat c. Publicisztikát, feltehesse valamelyik nagyon látogatott internetes portálra. Addig is, talán szerzői/kiadói jogot nem sértve, ideidézek egy hosszabb passzust a cikkből. Tulajdonképpen az egészet, minden magyarnak el kellene olvasni. Mindegy jobb, vagy baloldali. Ugyanis, ha nem tudunk változtatni azon, amit ez a rabló kormány művel 3 éve, az ország rettenetes helyzetbe kerül és az uralkodó állapotok nem fognak válogatni, ki jobb, ki, bal oldali.Nehéz választani, honnan mit idézzek, de megpróbálom. "/../Jóllehet, felzárkózási reményeinket ez a rezsim végképp ad acta tette, és Magyarország most már a visegrádi országoktól is leszakadóban, a baloldalon még mindig sokan vélekednek úgy, hogy Orbán Viktor célja is egy sikeres nemzet. Valóban? Akkor miért nem változtat módszert és irányt, hiszen már saját táborának közgazdászai sem hisznek neki. A demokrácia híveinek azonban nehezükre esik elfogadni, hogy akit a nép választott meg, az is fordulhat a nép ellen, nem értik, hogy a diktátort kizárólag a saját sorsa foglalkoztatja; felőle minden összeomolhat, mindenki éhen halhat. Nem, ha Orbán Viktort tényleg érdekelné, mi lesz Magyarországgal, akkor nem rombolná hazája nemzetközi presztízsét, nem akarná tönkretenni a bankokat és elűzni a befektetőket, akik nélkül, és ezt ő is pontosan tudja, egy ország csak vegetál. Akkor nem bármire kapható, kiégett cinikusokkal venné körül magát, hanem külföldi elit egyetemeken végzett, saját magánál képzettebb, a modern világot értő, annak problémáira megoldásokat keresni képes emberekkel. Akkor tőle is hallhatók lennének olyan őszinte szavak, mint az olasz miniszterelnöktől, aki merte az olasz fiatalok elvándorlását annak nevezni, ami: rémálom. Akkor ő is olyan bölcsen, emberségesen szólna neki amúgy nem tetsző bírósági döntésekről, mint az amerikai elnök szólt az után, hogy a bíróság a közelmúltban felmentett egy afroamerikai fiatal meggyilkolásával vádolt fehér férfit. Az elnököt megrendítette az ítélet, azt mondta, az áldozat lehetett volna az ő gyereke is, vagy régebben ő maga, de az ország érdekét nézte, ezért érezhető fenntartásai ellenére is elismerően szólt a bíróról és az esküdtekről. Lincoln és Obama – realitás és tisztesség. Ha ezt kétszáz éven át fenntartod, a nemzeted sikeres lesz. Ha hazád egyik felét a másik ellen uszítod, ha a jog, a bíróságok, a valóság ellen lázítasz, ha álmodból felkeltve is valótlanságokat mondasz, akkor a nemzeted csak szenved. Ugyan, hogyan is akarná nemzete sikerét az, aki azzal kérkedik, hogy negyven évre megkötötte a következő kormányok kezét? Netán a kapitány is megkötözi az utasok kezét, hogy semmiképp ne menekülhessenek, ha léket kap a hajó? Mi van, ha másképp, mint erőszakos úton nem lehet majd ezektől a kötelékektől megszabadulni? Íme, egy miniszterelnök, aki saját egójáért bármekkora árat hajlandó a népével megfizettetni. De ez sem új. Bármilyen megrendítő is a párhuzam, Hitler neve ezúttal is okkal említhető: „Ebben is jéghideg vagyok – mondta. – Ha a német nép nem elég erős, nem elég önfeláldozó, hogy vérét ontsa a létéért, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie...” Csak nem nekünk is a vérünket kéne ontanunk? Lebecsüli az emberi lélek labirintusait, aki úgy gondolja, hogy mint egy pince, bevilágítható, s minden cselekedet szépen sorban megmagyarázható. Olykor nagyon sűrű ott bent a sötétség, a homály, a magány. Régóta úgy gondolom, hogy a miniszterelnök is sok mindent csupán azért tesz, mert megteheti. Szeret azzal a tudattal élni, hogy bármit megtehet. Büntet, felemel, bosszút áll, megszüntet, létrehoz – a sajátja helyett mások életét éli. „A magamfajta emberek szeretnek valami jelentőset véghezvinni, valami rendkívülit” – mondta nemrég egy amerikai lapnak. És van-e annál rendkívülibb, mint korlátok nélkül élni? Normálisan az ember elviseli a civilizációt életben tartó szabályokat: a szülői autoritást, a közlekedési táblákat, az orvos utasításait – a politikus pedig a saját hatalmát keretek között tartó jogrendet: az alkotmányt, a bíróságok döntését, a politikai ellenfelek létezését. De ő képtelen erre, semmi nem utal rá, hogy tisztában van hivatala felelősségével. Nyoma sincs beleérző-képességnek, valóságérzéknek, együttérzésnek, anélkül pedig még egy villamost sem lehet elvezetni, nem egy országot. És ha hagyjuk, hogy az útjában álló utolsó akadálytól, uniós tagságunktól is megszabaduljon, akkor végleg szabad lesz – mi meg végleg és reménytelenül rabok. Mert neki nem Európával és az IMF-fel van baja, hanem saját magával. Hiába, a zsarnokok már csak ilyenek, bonyolult lelkek. Azért akadnak, akik pontosan látják, mi folyik. Például az oroszok. A minap az Európa Tanácsban éppen ők vették védelmükbe Orbán rendszerét. És aligha véletlenül kezdünk újra tetszeni nekik, elvégre Moszkva szabadság- és Nyugat-ellenessége semmit nem változott. Na és Minszk, a szintén árgus szemekkel figyelő fehérorosz diktátor? Ő tavaly novemberben meg is üzente, hogy visszavárja a táborba az „Európából és a demokráciából kiábrándult” Magyarországot. Nem különös, hogy a régi barátok látják, amit a baloldali értelmiség nem? De Orbán is figyel, és tud ő udvarias is lenni. Ő a demokratikus török ellenzék nyári tömegtüntetései idején a török miniszterelnököt támogatta meg. És micsoda meleg szavakkal! A török rendőrségi akciók halottjai és sok száz sebesültje ellenére sem mondott olyat, hogy Erdog˘an rárontott a nemzetére. Pedig gumilövedék is volt bőven. Tényleg, hogy lehet, hogy a demokratikus európai intézményeket és vezetőket menetrendszerűen szapuló magyar miniszterelnök éppen azt a politikust vette védelmébe, aki korábban sikeresen nyugatosodó hazáját már egy ideje vaskézzel tereli vissza az iszlám, jogokat és szabadságot nélkülöző világába? Hogy lehet? Úgy, ahogy a latin közmondás tartja: Similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örül. Ami velünk történt, arra már régen nem vonatkozik a „mindenkinek jogában áll hülyének lenni” Fidesz-okosság. Magyarországot három és fél éve nem hibás politikusi döntések következményei sújtják, hanem ártó szándékúak. A magyar államot saját vezetői a magyar nép ellen fordították, annak „józan és őszinte szolgálata” helyett. Mások földjének, üzletének, pénzének, takarékszövetkezetének átjátszása új tulajdonosoknak nem új nemzeti tőke kialakítása, hanem bűntett, még akkor is, ha nem bőrkabátos ÁVH-sok vettek részt benne, hanem tízmilliókat számlázó ügyvédi irodák, és a tulajdonváltást a parlament szentesítette. A lehetségesnél kétszer drágábban hitelt felvenni nem gazdasági szabadságharc, hanem sok százmilliárdos kár, hűtlen kezelés. És persze nem önmagában a kétharmad miatt omlott össze a parlamenti demokrácia normál működési rendszere sem és szorult ki az ország ügyeiből az ellenzék, hanem a kétharmaddal történt gyalázatos visszaélések miatt. Bebizonyítható, hogy e törvények nagy száma és azok tartalma révén megvalósult a választások előtt eltitkolt igazi szándék: a hatalom kizárólagos gyakorlása. Bebizonyosodott, hogy a nevezetes centrális erőtér tényleg nem jelentett mást, mint az egyszemélyi vezetés, a pártállam és a pártsajtó: a diktatúra visszatérését. És ez így volt előre megtervezve, és ebből nem jöhetett ki más, mint amit látunk: az ország elnyomorodása. A harcnak, amelybe a miniszterelnök magát és kormányát belehajszolta, nincs egyetlen akceptálható eleme sem. Márpedig hamis célokért, hamis indokokkal és hamis eszközökkel vívott harcok bukásra vannak ítélve. Előbb-utóbb Orbánék is biztosan magukra rántják az abroszt, csak az kérdés, hogy egyedül ők lesznek alatta vagy az egész ország. Na és, hogy mi történik majd utánuk. A majd egyszer – ki tudja, mikor – győztes ellenzék akar-e, tud-e igazságot szolgáltatni, vagy a hátsó kijáraton át fog ki-be sunnyogni, mint a jobboldali celebek az Operába? Mert a köznyugalmat nem az szolgálja majd, ha egy másik kormány szemet huny e bűntettek felett, hanem, ha megtorolja őket. És sok baloldali értelmiségi rosszul gondolja: ez akkor nem bosszú lesz, hanem a Fidesz okozta tengernyi törvénytelenség, méltánytalanság, kár és bánat orvoslásához elkerülhetetlenül szükséges igazságtétel. A szocializmus negyven évéért már nemigen lett volna kit felelősségre vonni – a rendszerbe addigra amúgy is szinte mindenki beleivódott –, ezért a négy évért viszont van. A kormánypárti képviselők, akik a diktatúrához vezető törvényeket nyikkanás nélkül mind megszavazták, kormányszóvivők, akik nap nap után hazudnak nekünk, és kijelentéseikkel saját nemzetük milliónyi vétlen, ártatlan tagját otrombán gyalázzák, jogászok, akik a demokrácia iskoláiban tanultakat hajlandók voltak a demokrácia ellen fordítani, politikusok, akik arcot adtak a diktatúrának, akik havi egymillióból milliárdokat spóroltak meg… Talán egyedül a Sándor-palotából érkeznek a rossz lelkiismeret halvány jelzései. Mintha a köztársasági elnök aggódna, mintha érezné, hogy ebből egyszer még baj lehet, de kiszállni neki sem volt ereje. A többiek, mint a gőzhajó lapátkereke, egykedvűen végzik a dolgukat, úsznak az árral, semmi nem mutatja, hogy ismernék a mondást: a fák nem nőnek az égig. Mi lesz velük? A majd az egyszer újra szabad Magyarországon mi lesz ezekkel az emberekkel? Vagy, mintha mi sem történt volna, minden megy majd tovább? És mi lesz a közszolgálati és jobboldali média vezetőivel, főszerkesztőivel, a diktatúra legalantasabb kiszolgálóival? Mögöttük még világmegváltó ideológia sincs, mint ami egykor a hithű kommunistákat mozgatta, önigazolta. Ez az egész nekik csak pénz, autó, ház, utazás, a minőségi újságírás nagykeresztje, titkos bankszámlák, más meg nem érdekli őket, a legkevésbé az, hogy ebbe belerokkant az ország. Azt a tengernyi hazugságot és elmebajt, amit a jobbra szavazók, köztük az én ismerőseim is szajkóznak, tőlük, az ő lapjaikból, rádióikból, televízióikból tudják, és amit tudniuk kéne, nem tudják, mert azt elhallgatják. Egy olyan országban, ahol egy kisiskolás az általa írt szülői igazolásért okirat-hamisítással vádolható meg, ott csak találni majd egy paragrafust, akár visszamenőlegest is, milliók folytatólagos, anyagi indíttatású félrevezetéséért. Egyetlen paragrafus is megtenné, még ha csupán szimbolikus is! A felcsúti stadiont pedig államosítsa a majd újra demokratikus magyar állam, aztán csak hagyja, hogy benője a gaz. Hadd álljon ott emlékeztetőül egy kisiklott korszak elmozdíthatatlan szobraként."
Posted on: Sat, 21 Sep 2013 12:15:23 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015