Álomkórász 64. A rennes-i helyzetet viszont eleinte nagyon nem élvezte. És maga sem értette, miért. Elvégre ő akart mindenáron kijutni. Neki egyszer el kell mennie Bretagne-ba. Hiszen már nyolcévesen kitalálta, amikor Berta néniék polcán föltűnt neki az a képeslap, rajta a felirattal, amit kibetűzött és hangosan ki is mondta szó szerinti magyar kiejtéssel a felnőttek nagy derültségére: „en bre-tag-ne il fa-it du so-le-il au mo-ins u-ne fo-is par jo-ur”, és akkor Berta néni felvilágosította, hogy „bretány”-nak kell ejteni és azt jelenti a szöveg, hogy ott sokat süt a nap, mert az egy csódálatos hely, így mondta: csódálatos és akkor ő elképzelte, milyen lehet ez a csódálatos, napsütötte hely, ahol olyan kék a tenger, mint a képeslapon. És attól kezdve tudta, hogy el kell oda mennie: oda, ahol minden ilyen csódálatos. És nem csak úgy elmenni és megnézni (ahogy Berta néniék egyik ismerőse járt ott, aki a lapot küldte), hanem ott lenni, megtapasztalni „Bretányt” – ahogy egy férfi és egy nő sem az első csókkal, sőt nem is az első szeretkezéssel tapasztalja meg egymást. Hanem azzal, ahogy felébrednek egymás mellett, kinéznek az ablakon és rágyújtanak egy cigarettára. Érezni akarta az első slukkot a szájában egy ködös reggelen (mert addigra már tisztázta magában ezt a napos dolgot), amikor nem az jár a fejében, hogy milyen látnivalót kéne megnéznie aznap, hanem egyszerűen csak létezni abban a közegben, ami Bretagne, amelyben Chateaubriand és a hozzá hasonlók léteztek. És erre itt volt a megérkezés utáni első időszak, amikor még a cigaretta sem esett jól. Fölébredt reggel, alig akaródzott kibújnia az ágyból, aztán persze rögtön rágyújtott, mert mi mást csinálhatott volna, de az egésznek nem volt semmi hangulata. Annyi maradt belőle, hogy húzza még egy kicsit az időt, mielőtt kimerészkedne a zuhanyzóba. Minél inkább surranva a folyosókon, nehogy észrevegye valaki, nehogy valakivel is szóba kelljen elegyednie. Ez volt, amit a legkevésbé értett. És nem csak azért, mert a nyelvgyakorlásra nagy szüksége lett volna. Ha már kint van Franciaországban, akkor beszéljen minél többet franciául. Nem, az efféle céltudatos stratégiák mindig is távol álltak tőle. Kint lesz, tehát beszélni fog, ennyi az egész. Minek ezt erőltetni. De pont az erőltetés föl sem merült benne. Sosem kellett arra törekednie, hogy bárkivel is szóba álljon. És erre most itt volt ez a helyzet, amelyben úgy érezte, mintha otthon felejtette volna önmagát: „Nem csak az esernyő maradt ott az asztal szélén.” És ez érthetetlen volt. Egyszerűen nem volt kedve szóba állni senkivel. És nem a nyelv miatt. Ami adminisztratív dolga volt, azt gond nélkül elintézte érkezéskor. Eredeti, százszázalékos franciákkal, akik talán bretonok voltak, de ez semmiben nem látszott rajtuk. Miközben a kollégium tele volt mindenféle nációval, akik közül a többség nyilván annyira sem törte a nyelvet, mint ő a pesti franciaszakos végzettségével. És mégsem. Nem a nyelvhez, a beszédhez nem volt kedve. Holott már csak nyelvészeti stúdiumaiból is jól tudta, hogy nem árt, ha a kettő együtt jár. Ő viszont az első napokban kizárólag egyedül járt. Már ha ment egyáltalán valahova. Le a sarki pékhez kenyérért, a legendás baguette-ért, amiről annyit ábrándozott odahaza, mert egyetlen párizsi turistaútja során annyira ízlett neki, és ami itt mindig rászáradt másnap reggelre, túl sok volt számára egyedül, dobhatta ki, ami megmaradt. Meg egyszer elment sétálni a kollégium melletti parkba, vagyis egyre gyorsuló léptekkel rótt egy kört, majd úgy sietett vissza a szobájába, mintha várná ott valaki. Ami nem megy, minek erőltetni, gondolta magában, és egy pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy szégyenszemre hazakullog Pestre, és visszafizeti az ösztöndíját. De a hazakullogáshoz is akaratra lett volna szüksége, és pont annak volt kezdetben szűkében, ő, az „akaratos kis bestia”, ahogy az anyja becézte néha, s így aztán maradt Rennes-ben, vagyis inkább a kollégium 123-as szobájában.
Posted on: Fri, 30 Aug 2013 05:27:38 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015