Az elmúlt két napon, a Lantos Intézetnek az európai zsidó életről és az antiszemitizmusról szóló konferenciáján rendre szóbakerült a holokausztért viselt felelősség, a megbékélés és a megbocsátás, a barátság és az emberszeretet, a gesztusok fontossága. Személy szerint már szívesen letenném a gyerekkorom óta cipelt terheket, egy egész életet megviselő kezdeti üldöztetés és a különbözés folyamatos jelenlétét. Kérdés, hogy akik újra meg újra jelzik, hogy ezt a különbséget számon tartják, azok hagynák-e. Nyomasztó az a dilemma is, hogy a túlélő megbocsáthat-e az áldozatok nevében. Majd megfogalmazom a saját véleményemet is erről, most csak emlékezem egy majdnem negyedszázada folytatott beszélgetésre, és az ját a fejemben, hogy vajon most is ennyi illúzió kereng a lelkünkben? . Engesztelés Rappaport Ottóval beszélget Vámos György Vasárnapi Újság (Elhangzott 1989. április 23-án.) Rappaport Ottó, az izraeli Új Kelet című napilap és a Kútfő irodalmi folyóirat főszerkesztője gyakran jár Magyarországra, ismeretes, hogy több interjút készített vezető magyar politikusokkal, természetesen nagyon jól ismer az izraeli életet, az izraeli politikát. Mi az Ön véleménye arról, hogy mik volnának azok a konkrét területek, konkrét lehetőségek, amelyek a kapcsolatok további kiépülését, szélesedését szolgálnák? Úgy gondolom, elsősorban az emberek szabad érintkezése a legfontosabb próbatétel. Izrael összlakosságának csak egy része jött Magyarországról, a vészkorszak traumája a lakosságnak egy részét tartja ma is fogva. Az állam és a kormány nem veheti figyelembe a Magyarországról elszármazott vagy magyarul beszélő állampolgárainak érzelmi állapotát. Az állam Németországgal is, hogy ezt a kifejezést használjam, bár nem a legszerencsésebb, belátom: kibékült. Természetesen Németország nagyon sokat tett ennek a kibékülésnek az érdekében, ez kétségtelen. Mondanom sem kell, hogy azért vannak igen nagy számban zsidók, akik azt, ami történt, soha nem fogják elfelejteni, és a kibékülést csak az állami élet síkján fogadták el. Mint egyének, talán életük végéig magukban fogják hordani a haragot és az engesztelhetetlenséget. Olyan tragédiát, amit átéltek a ma már idősebb nemzedékhez tartozók, természetesen nem is lehet elfelejteni. A fiatalabb korosztály, gondolom, azért másképpen gondolkodik. Nekem az a tapasztalatom Izraelben járva, hogy az ott élő magyarok, magyar származásúak a magyar zsidóságon keresztül, a magyar zsidók "szemüvegén" keresztül igyekeznek nézni a két állam kapcsolatait, de az a benyomásom, hogy két önálló állam kapcsolataiban ezen túl kell lépni Természetesen Izrael nem Magyarországról származó polgárai a kérdést egész másként nézik. A kérdés érzelmi részét. Ők, mikor a Dunát látják, csak szépségét nézik. A magyar ajkú zsidó még ma is, amikor Budapest szépségeiben gyönyörködik, valahol a lelke mélyén hallja a Dunába öltek jajkiáltását és segélykiáltását, amelyet senki sem hallott meg, vagy csak nagyon kevesen. De hát az élet mindennél erősebb. Én nagyon sok nem magyar zsidóval érintkeztem az elmúlt időben, és azt tapasztaltam, hogy az izraeli állampolgárok elragadtatással jönnek vissza Magyarországról. Különböző rétegekhez tartozó és különböző műveltségi fokon álló emberekkel beszéltem magyarországi élményeikrő1, és azt mondhatnám, hogy szinte kivétel nélkül mindenki el van ragadtatva Magyarországtól, a magyar emberektől, Budapest légkörétő1. Különösen hangsúlyozta mindenki Budapest nagyfokú szellemi érzékenységét. Azt én is mondhatom, aki igen sokat utazom a világban, hogy Budapest szellemileg az egyik legérzékenyebb városa Európának. Még mindig meghalnak az emberek egy gondolatjelért. Mikor szellemi kapcsolatokról van szó - és hát nem lehet különválasztani a dolgokat - a szellemi kapcsolatok kölcsönhatásban állnak a gazdasági érintkezésekkel, azt mondom, nagyon fontosnak tartom, hogy ne seperjük szőnyeg alá a nagyon fontos kérdéseket, hanem próbáljunk férfiasan, emelt fővel szembenézni a nehéz problémákkal ugyanúgy, mint más, másodlagos kérdésekkel. Izraelben körülbelül kétszázezer magyar ajkú zsidó él és tízezrével élnek magyar zsidók a világ minden részén; minden túlzás nélkül mondhatom, hogy hatalmas gazdasági, szellemi potenciállal rendelkező tízezrek. Nagyon egyszerű emberi dolgot fogok mondani filozófia nélkül: a magyar zsidóságot törvényhozás útján ki kell engesztelni. Ha én valakit megsértek, akkor kötelességemnek érzem, hogy bocsánatot kérjek. Itt nem valami formális dologról van szó. A gettózást és a deportálást, tehát a hatszázezer magyar zsidó kiirtását, elpusztítását és kifosztását az állam a rendelkezésre álló hivatalos állami apparátussal végezte el. Igaz, hogy a háború óta felnőtt nemzedék jogi szempontból nem tehet arról, ami történt, nem felelhet azért, amit a szülei vagy hozzátartozói elkövettek. De egy nép történetében létezik az erkölcsi folytonosság is, nemcsak a jogfolytonosság. Egy nép élete jóból és rosszból, bűnbő1 és erényből áll, csúcsokból és nagy mélységekből. Tehát nekem emberi, erkölcsi kötelességem hozzásegíteni a nemzet egészét a másokkal és önmagával való megbékéléshez. Ebből senkinek nem származik semmi haszna, ezt nem lehet aprópénzre felváltani. De meggyőződésem: bármilyen nehéz, és az elmúlt negyven év alatt láttam, hogy milyen keserves önkínzás, öngyötrés húzódozni attól, ami a legtermészetesebb, ami a legemberibb, ami a legkézenfekvőbb. Azt mondani a megbántottnak, hogy nem tehetek róla, én személyileg nem bántottam senkit, mégis szeretném a népem számára könnyebbé tenni ezt a morális terhet. Ezen nem lehet átlépni, és ezért nagy jelentőségűnek tartottam, amikor a Demokrata Fórum első országos találkozóján a Tornai Jóska felszólalása olyan nagy visszhangot keltett, ami önmagában véve is meglepetés volt a tapasztalataim után. Érződött a teremben, hogy maga a felszólalás ténye is megkönnyebbülést, valamifajta lelki felszabadulást hozott, mintha várták volna, hogy valaki mondja már ezt ki, szabadítsanak meg bennünket ettől a tehertől! Mert nem csak az a teher, amit az ember a vállán cipel, és amiről beszél. A legsúlyosabb teher az, amit a lelkében hordoz, és nem tud tőle megszabadulni. Nemcsak antiszemitizmus volt Magyarországon, nemcsak gyűlölet volt, hanem voltak nagy pillanatok és vannak nagy pillanatok. A legfontosabb szerintem a természetes állapot kialakulása. Amikor valahol "nagy" filoszemiták vannak és "nagy" antiszemiták, az egy természetellenes állapot. Minden problémának a megoldása: a normális emberi relációk létrehozása. Én meg vagyok győződve arról, hogy az érintkezések a gazdasági életben - nemcsak a szervezett, hivatalos érintkezések, az egyéni kezdeményezések mindkét részről - a kulturális kapcsolatok nagyon sok mindenben fognak hozzájárulni ahhoz, hogy az évtizedeken keresztül kialakult ellentétek, ellenérzések elmúljanak. Leginkább a személyes kapcsolatokban bízom. Azt látom, hogy az izraeliek, akik Magyarországon jártak, egészen más érzésekkel tértek vissza, és azt láttam, hogy az Izraelbe utazó magyarok lelkében és szellemében is egészen más kép alakul ki a zsidókról. Ugyanis nincs erősebb bizonyíték, mint a gyakorlat, mint az élet. Látták, hogy a zsidók olyan emberek, mint a többiek. Ez a legelevenebb és legbiztosabb cáfolata az antiszemitizmusnak. Úgy látja, hogy Magyarország most az Ön által előbb megfogalmazott normális állapot felé halad? A magyar történelem sem nélkülöz tragikus momentumokat. Nem véletlen, hogy a Himnuszban ilyen mélyen benne gyökerezik a balsors. Ha csak az elmúlt évtizedeket veszem, azt mondom, hogy tíz népnek is elég volna a megrázkódtatásoknak az a sorozata, amely a magyar népet érte. Az az érzésem, hogy Magyarország most kilábalóban van a balsorsból. A történelem nem múlt el nyomtalanul, a magyarok nagyon sokat tanultak az elmúlt évtizedekből, és hogy ki akarnak - mert ez is lényeges -, ki akarnak lábalni ebből a balsors varázskörből.
Posted on: Thu, 03 Oct 2013 17:26:26 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015