Az önazonosság csapdája A legfontosabb életfeladatunk az, hogy kilépjünk a valóságunknak hitt komfortzónánkból, magunk mögött hagyjuk a társadalom által ránk erőltetett normákat, és a normális helyett a morális legyen az eszme, aminek meg akarunk felelni. Platón egyik allegóriájában az emberek születésük óta egy barlangban sínylődnek láncra verve - mögöttük tűz lobog, ám ők még arra sem képesek, hogy hátra fordítsák a tekintetüket, így semmi mást nem látnak, csak a barlang őreinek falra vetülő árnyait. Úgy nőnek fel, hogy meggyőződésük: ez a valóság. Aztán egy napon az őrök megragadnak egy foglyot, és a felszíne vezetetik. A szerencsés rab egyáltalán nem érzi magát szerencsésnek, hiszen alig tud mozogni, vakítja a nap fénye, és retteg mindentől, ami a valódi világban körülveszi. Majd amikor már épp kezdene hozzászokni a Föld sokszínűségéhez, és csodálni kezdené azt, az őrök ismét láncra verik, majd visszaviszik a barlangba. Ettől a pillanattól kezdve a rabnak sosem lesz nyugta többé, hiszen pontosan tudja, mennyivel többre hivatott, mint amire lehetősége van, emellett pedig hiába mesél rabtársainak a fenti világról, azok kinevetik, őrültnek tartják, vagy irigyek rá. Hallani sem akarnak arról, hogy az ember élettere és lehetőségei sokkal szélesebb skálán mozognak, mint amihez ők hozzászoktak. Így vagyunk ezzel mindannyian: az önazonosság hamis ideájába kapaszkodva próbáljuk meghatározni saját magunkat, amikor pedig találkozunk valakivel, aki maga mögött hagyta a barlangot, furának, elmebetegnek, álmodozónak, abnormálisnak tartjuk. Azt hisszük, a racionális gondolkodás azt jelenti, hogy azt hisszük el, amit látunk, amit ismerünk, pedig valójában racionális ember az, aki nem arra összpontosít: hogyan lehetnék a barlang királya?, hanem arra: hogyan szabadulhatnék ki a barlangból, és hogyan segíthetnék másokat is hozzá ahhoz, hogy észrevegyék: rabságban sínylődnek?. Ami pedig az egészben e legironikusabb: mi magunk vagyunk a barlang őrei, és a láncokat is mi vertük magunkra. Arra tanítjuk magunkat, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök, és miközben a sérelmeink okozóját próbáljuk büntetni, magunkat ítéljük örök keserűségre. Arra neveljük magunkat, hogy mi aztán tökéletesek vagyunk úgy, ahogy vagyunk, és ha nem érjük el a céljainkat, az a világ, a környezetünk, a kormány, vagy a szüleink hibája - ahelyett, hogy örömmel és izgatottan, nyitott szívvel engednénk el a működésképtelen elveinket és normáinkat. Máskor pedig - megelégelve a korlátainkat, ostorozni kezdjük magunkat, és ahelyett, hogy végre rászánnánk magunkat a változásra, önsajnálatba burkolózunk, és kijelentjük: én már csak ilyen vagyok, akinek nem tetszik, kapja be. Aztán csodálkozunk, hogy egyedül maradtunk. Yehuda Berg, spirituális vezető azt szokta mondani: Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy ha nem változunk, a dolgok nemcsak ugyanolyanok maradnak, hanem valószínűleg rosszabbak lesznek. A jó hír pedig az, hogy mindig tudunk változni. Mindegy hogy Istenben, a karmában, az Univerzum erejében, a sorsban, vagy egyszerűen csak a véletlenekben hiszünk, elég három percet szánnunk rá, hogy kicsit átgondoljuk az életünket, és észrevegyük: amíg nem vesszük komolyan személyes átalakulásunk szükségességét és külső körülményekben keressük a hibát, a láncaink egyre szorosabban tekerednek a nyakunk köré; és minél tovább hiszünk a sorsunk megváltoztathatatlanságában, annál nehezebb lesz kiszabadulni a barlangból. Nem attól ismerjük meg magunkat igazán, ha kiválasztunk néhány, a társadalmunk álltal erényesnek ítélt tulajdonságot, amelyek meghatároznak minket, és görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, hanem attól, hogy amíg élünk, képesek vagyunk, merünk, és akarunk változni.
Posted on: Fri, 25 Oct 2013 05:53:06 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015