Emlékezés autentikusan: Mindenszentek és halottak napja nem csak a katolikus naptár szerint tartoznak elválaszthatatlanul egybe, hanem tartalmuk szerint még inkább. A katolikus naptárban Mindenszentek november 1. a halottak napja november 2. Az ortodox egyházakban ez a szoros egymásután nem jelenik meg, ott a Pünkösdöt követő első vasárnap ünneplik az összes szentet. A protestáns hagyomány nem tiszteli a szenteket, számára egyik nap sem ünnep. Ám a metodista egyház a példamutató keresztényeket tiszteli, ezért megüli a mindenszentek ünnepét a katolikus tartalomtól függetlenül. A két ünnep latin elnevezése jól mutatja a bennük rejlő közös logikát: Omnium Sanctorum és Omnium Fidelium Defunctorum – az elsőben a szentek a másodikban a hívők állnak a középpontban, de mindkét esetben halottak. A katolikus tanítás szerint a szentek a megdicsőült egyházat alkotják, a többi elhunyt még úton van. Közülük némelyek már üdvözültek, mások még a tisztító tűzben készülnek az üdvösségre. Az egyházi tanítás a pokolról elviekben tanít, s nem állítja senkiről sem, hogy bizonyosan elkárhozott. Ezzel ellentétben sokakról állítja, hogy bizonyosan üdvözültek, ők a szentek. A hit fantáziája benépesíti a halál utáni életet. Olyan világot képzel el, amelyben az isteni szempontok a mérvadóak, szembe állítva a halál előtti világgal, ahol ezek csak részben érvényesülnek. A halottakra való emlékezés az emberiség egyetemes kincse, talán egyenesen az embert éppen az különíti el az állatoktól, hogy megemlékezik halottairól. Az egyiptomi mitológia szerint az ember hat részből tevődik össze, melyből három halandó, a test, a név és az árnyék, három viszont halhatatlan. A ka, a testvér, aki a túlvilágon az étkezésről gondoskodik, a másik a szív lelke, ami a halál után eltávozik (ba) és az ach az emberi alkotórészek egyesítője. A temetők, a sírok a halottak lakásai. Az ókori görög világban a temetők a városon kívül helyezkedtek el, a sírokat kezdetben igénytelen kövekkel jelölték, melyekből a későbbiek során kialakultak a díszesebb faragványok sokszor feliratokkal. A halottat felöltöztetve, beillatosítva helyezték nyugalomra, a későbbi hagyományban pénzérmét helyeztek el melléje, hogy a révészt kifizethesse, aki átviszi a halottak birodalmába. A temetés után vissza-vissza jártak még a sírhoz, étel és ital áldozatot bemutatni. Minden kultúra küzd a halállal, az elmúlással. S akik eltávoztak az élők sorából, azokat valahová, valamilyen mítosz szerint elképzelt helyre helyezi. A halál utáni életben az ateisták is hisznek, akik az elhunytakat az emlékezés világában őrzik és tisztelik. A mindenszentek is halottak napja, csak más perspektívából tekintve. A halottak napját könnyebb megtartani, mert a sírokhoz kilátogatni, gyertyát gyújtani, könnycseppet morzsolni egyszerű és plasztikus. A keresztény logika szerint azonban a halottak napja a másodlagos, s a mindenszentek az elsődleges. A hangsúly a jóság és a szeretet felé való törekvés sikerén van. A keresztény mitológia szerint Isten Krisztusban emberré lett, hogy az egész emberiséget oda vazesse Istenhez. S mindazok, akik szeretnek, azok ezen az úton járnak, függetlenül attól, hogy a nagy menetelésben felismerik-e az elöl haladó vagy az eltévedők után lépő Krisztust. Isten és a szeretet azonos fogalom, azonos távlat, azonos tett. A nyugati és a keleti kereszténységben egyaránt azokat tisztelik szentként, akikről az egyház hivatalosan kijelenti, hogy életében valamely erényben olyan kiváló volt, hogy a szentek közé emelhető, hogy tisztelete az egész világon ajánlott. A szentté avatás folyamata pontosan szabályozott, s aktusa intézményes. A mindenszentek üzenete azonban ennél kört érint, s azokra irányítja a figyelmet, akiket szentként tisztelnek ugyan, de hivatalosan nem avattak szentté, sőt egészen azokra, akiket senki sem tisztel szentként, mert szentségét egyedül Isten tudja. S ezen a ponton a halottak napja és a mindenszentek napja teljesen egybefonódik. Minden halott szent, így vagy úgy, elismerten, ismerten vagy nem ismerten, mindenki vagy senki által tisztelten. A kereszténység úgy tekint az emberre, nem csak a halottra, hogy annak köze van Istenhez, s nem azért, mert kiváló, mert megérdemli, hanem mert Isten nem személyválogató. Számára mindenki szent, mindenki szeretetre méltó és szeretetre képes. A mindenszentek és a halottak napja ikerünnepe erre emlékeztet. S akik a sírnál állunk, mi mindannyian az élők közül, s szent halottainkra emlékezünk, szentségük fényét sokszor csak tapasztaltaink ködén át látva vagy még úgy sem, éppen fel is emelhetjük tekintetünket a lábunk előtti sírról. S körbenézhetünk. Az elhunyt szenteket látogató élő szentekre, hiszen mind azok, inkább vagy kevéssé vagy egyáltalán nem látható módon. S miközben hazafelé indulunk, kabátunkat összehúzva az alkony hűvösében, csak remélhetjük, hogy mi is egy vagyunk, egyike vagyunk az egyelőre még élő minden szenteknek. Máté-Tóth András
Posted on: Thu, 31 Oct 2013 15:22:58 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015