GRAVITÁCIÓ (GRAVITY, 2013., R.: ALFONSO CAURÓN) Alfonso Caurón úgy hat a nézőre, miként a gravitáció minden testre valamely bolygó vonzáskörzetében: a legalapvetőbb törvénye filmjeinek, hogy elemi erővel szippantja be a nézőt világába. Megtapasztalhattuk ezt korábbi munkájában, Az ember gyermekében, de talán még inkább igaz ez a Gravity esetében. Óhatatlan az összehasonlítás, mert magasra tette a lécet a kétezres évek legfontosabb sci-fijével; és öröm leírni, hogy megugrotta saját világcsúcsát. Nagyon hasonló és nagyon különböző a két film: a hihetetlen hosszúságú vágatlan jelenetek, a tökéletesen megkomponált akciószekvenciák, melyek „csak” aláfestésként szolgálnak a történetek mögött, és a mindenek középpontjába helyezett „Ember” rokonítja a két filmet. Míg azonban Az ember gyermeke bepillantást enged a legsötétebb emberi gyarlóság mélységeibe, addig a Gravity az emberbe vetett hit himnusza. Dr. Ryan Stone története csak legnagyobb elődeiéihez mérhető: a számkivetett ember több évezredre visszatekintő példája az övé, akiben az ókor mitikus Odüsszeiája, a középkor „sötét erdejének” ismeretlenébe tévedt vándora, a felvilágosodás korának legendás hajótöröttjei ugyanúgy jelen vannak, mint bármely 20. századi robinzonád hőse. A mindenkori hazatérni akaró hős elévülhetetlen toposza az övé, és ezt kijelenteni azért nem túlzás, mert a homéroszi és dantei magasság minden korban a legmagasabb minőség mércéjét jelenti; a Gravity pedig 2013-ban ebben a magasságban van. Stílusosan azt mondhatnánk, hogy nem földhözragadt moziélményről van szó, ami az alapötletben rejlő lehetőségeket a legteljesebb mértékben használja ki. Caurón finom érzéke az egyszerű szimbólumokhoz szintén látható előző filmjében (melyről itt az Újranézőn is értekeztünk), melyek közül a magzati lét és a születés pillanatai a Gravity-ben is visszaköszönnek: lásd Stone magzati pózban történő lebegését, mikor először jut be az űrszondába, ahol még egy köldökzsinór is gabalyodik, vagy a jelképes megszületés, mely után még járni és képtelen az ember lánya – és a hangsúly „az ember lányán” van. Mert mint már sokszor megjegyeztük, az igazán klasszikusok mindig egyben újak is, és Odüsszeuszból, Dantéból és Robinsonból alig találkozhattunk még női megfelelővel. A sok többi érdeme mellett ezért is kiemelkedő a film, mert úgy alkot meg hős-nőt (szándékosan kötőjellel), hogy ez egy pillanatig sem tűnik fel a nézőnek. Gondoljunk csak Ripley (Alien-filmek) vagy Sarah Connor (Terminator 1. és 2.) figuráira, akiknél végig hangsúlyosan érezzük, hogy hősnőkről van szó. Stone hős, és nő. Stone-nak nemcsak története, de karaktere is a legnagyobbakat idézi: neki is önmagán kell elsősorban felülemelkednie, s mikor ez megvalósul, akkor mondhatjuk, hogy célt ért. Vitathatatlan, hogy mi magyarok ismerjük a legjobban azt a figurát, aki leginkább Stone helyzetében van, legalábbis „helyzetét” tekintve: ez pedig Ádám Az ember tragédiája XIII. színében, a világűrben. Ám ez a hasonló helyzet csak látszólagos, mert míg Ádám folyamatosan elveszíti önmagát, addig Stone önmagához közeledik és jut el. Bámulatos, hogyan találkozik egymással folyamatosan a végtelen és a szűk, zárt tér. Kilométerben Stone többet utazik, mint nagy utazó elődei együttvéve, mégis hatványozottabb az ő bezártsága mindenki másénál. Ugyanez a narráció szintjén is megfigyelhető, hiszen az ő Odüsszeiája időben szinte egyezik a játékidővel. (Külön tanulmányt érdemelne a hitchcocki narratívával való összevetés, lásd A kötél és a Mentőcsónak c. filmjeit.) Nem szóltunk a vizuális élményről, de nem is kell, hisz az magáért beszél. Szólni kell viszont a színészi teljesítményről, ami szívderítő meglepetés. Clooney egyértelműen a legnagyobbak között van, méltán. Sandra Bullock viszont végre beváltott ígéretté vált. Okos film a Gravity, szomorú, felemelő, megható és minden percében izgalmas. A legnagyobbak nyelvén szól, de üzenetével mindenki azonosulhat.
Posted on: Sun, 27 Oct 2013 16:44:20 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015