Mókuskerék ─ 1 Ez a nap valahogy másként indult, mint a többi. Nagy változások, sötét felhői gyülekeztek Balambér feje fölött! Hősünk egy panellakás nyolcadik emeleti panelkuckójában tengette, szürke, egyhangú, agglegény életét. Kinyúlt, kopott melegítőjében kávéfőzéshez készülődik szűk konyhájában. Az asztalon, elnyúlva hever Maffia, a hatalmas fekete kandúrmacska. Ő élete sója, barátja, hű társa Balambérnak. Éppen a gáz meggyújtásával ügyködik, amikor megcsörren a radiátorcső. Pontosan háromszor verik meg ott fenn a kilencediken az odakészített fakanál nyelével. – Hű, ez Irma lesz! Siessünk Maffia, mindjárt itt lesznek! – mondja a macskának, mire az, nagyot ásítva reagálja le a közlést. Az ajtón át halk kaparászás, miákolás hallatszik. Balambér az ajtóhoz kocog, s beengedi Irmát a vállán egyensúlyozó Belfegor nevű fekete nőstény macskával. Irma koszlott pongyolája fölé terített kardigánjában, lábain posztópapucsaival, gugás haját babos kendővel bekötve munkaruhájában érkezik. Ő Balambér bejárónője. – Ehun vagyunk-e! – Köszön be Irma, s indul a konyhába. A macska leugrik vállairól, és az asztalra kuporodik Maffia mellé. Fénylő orrocskájával barátságosan megböködi a lustán elnyúló kandúrt, majd hozzábújik, mint menyasszony a vőlegényéhez a nászágyban. Irma, miközben hanyag pillantást vet a gáztűzhelyre, maga alá húzza a hokedlit, leül. Tömpe újaival pongyolája zsebébe nyúl, előveszi a cigarettás dobozt, kiteszi az asztalra, kivesz egy szálat és az égő gázrózsához hajolva, rágyújt. Balambér egy másik hokedlit maga alá húzva társalogni kezd Irmával. – Hogy vagyunk Irmuska, milyen volt a tegnapi forgalom?– Irma mélyet szív a büdös Kossuthból. A cigaretta felparázslik. Aztán rezignáltan megszólal. – Milyen lett volna? Átlagos, tudja messze még a fizetés nap, nincs tolongás, csak a törzsvendégek vannak ilyenkor. Egyik nap olyan, mint a másik: taposómalom. Unom már, nagyon unom, Balambér úr! De hát nekem ez jutott az életből, itt kell helytállnom, a munka frontján, ahogy a párt szlogenjei is sugallják felénk: „A munka, dicsőség és becsület dolga !” Igyekszem építgetni az elvtársuraknak a szocializmust. Merthogy mindenki a maga posztján kell, hogy építse: a kohász a kohónál, a martinász az acélműben, a geodéta a terepen, a kocsmáros meg az Egyujjasban! Jól beszélek? – Tökéletes a meglátása Irmuska, látom, sok szemináriumon vett rész a múlt rezsimben. Na,de, lefőtt a kávé!– mondta Balambér és kitöltötte, majd az asztalra helyezte a teli kávéscsészéket. –Parancsoljon báróné! Cukorral vagy a nélkül?– Irma nagy slukkot szíva a cigarettából vígan fújja ki a füstöt, kissé utána néz a füstkarikáknak, majd válaszol a kérdésre. – Sok cukorral főúr, nagyon sokkal! Hisz oly keserű ez a kutya élet, mért ne édesítenénk meg egy kicsit? Nem igaz Belfegor?– veregeti meg a macska tomporát, miközben kevergeti kávéját. Balambér fürkésző tekintetével pásztázza végig Irmát, majd aggodalmaskodva megjegyzi. –Kissé mintha ziláltabb lenne báróné, mint máskor. Valami furcsát látok magán… Nem tetszik nekem. Hol van a mi derűs, fecsegő Irmánk? Helyette egy morózus vénasszonyt látok itt. Ki vele mi baj van!– Irma újabb cigarettára gyújt. Elmerengve fújja a füstkarikákat és megszólal. –Tudja Balambér úr harminchétév a kocsmában nem semmi. Ki vagyok, most már nagyon ki- vagyok! Rakoncátlankodnak az idegeim. Úgy járkál bennem az ideg, mint a páternoszter: le, s fel…– biztosan bolygóidege van?– jegyezte meg Balambér szarkasztikusan. Irma kerekre nyitotta hatalmas lószemeit.– mér olyan is, van?– már hogyne lenne, Irmuska. Körülbelül olyan ez, mint a bolygó hollandi, csak az, valami opera. Az is bolyong a világban, mint a maga idegei. Irma kimereszti hatalmas lószemeit és befejezi a Balambér által félbeszakított mondókáját. –Fordítsuk komolyra a szót: nem jól vagyok! Ki kellene íratnom magamat a Tóth főorvos úrral. Habár, kockázatos a mai világban betegállományba menni, mert könnyen útilaput köthetnek az ember talpára ötvenen felül. – Ugyan Irmuska, ha kicsit rendbe szedi magát jó, ha kinéz hatvannak. – Köszönöm. Úgy feldicsért, mint a fuvaros lovat! Különben nem sokat tévedett, hatvanöt múltam – mikor?– nem mindegy az, ne kíváncsiskodjon, mert hamar megöregszik! Maradjunk annyiban, hogy múltam, valamikor! Tizévet húztam rá a nyugdíjra. Már elmehetnék, de ragaszkodnak hozzám. Pedig ennek vagyok a betegje. Egésznap a hidegvízben tocsogni, könyékig a mosogatólébe nyúlkálni, nem semmi! Mérni, tölteni, csapot megnyitni, poharakat elmosni, csetrest leszedni! Kiborít a nagy lárma, a játékgépek csattogása! Zárórára egészen kimerülök. Alig várom, hogy hazaérjek, elvágódva az ágyba zuhanjak, mint egy hasábfa. Olyan vagyok, mint egy agyonhajszolt állat. –Hát mért nem hagyja abba? Itthon is lenne dolga a madarakkal, cicával… nálam is van másodállása. –Ugye, hogy ezt nem gondolta komolyan? –Tulajdonképpen szépen élhetne a nyugdíjából. – A nyugdíjamból? Maga viccel velem? Abból a négyezer hatszázból… az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. A borravalóm is sokkal több, amit a kocsmában a kuncsaftoktól kapok. Tudja maga, hogy van a Vendéglátónál? A fizető bekaszirozza a lóvét, aztán záráskor kasszát csinálunk, és testvériesen, egyenlő arányban elosszuk a borravalót. – Én mindenesetre meggondolnám a maga helyében. Ha nem lesz elég a nyugdíja én, még tudok egy-két bejárónői állást szerezni magának, hogy kitöltse a napját, ne unatkozzon ugye. Nem kellene a részegekkel hadakoznia! Maga még egy igen jókarban lévő asszonyság. Élje a saját életét! — Irma kihúzta magát, mint aki karót nyelt és imigyen szólt: – Hát, ami igaz, az igaz, még mindig jól tartom magam. Képzelje el a múltkor is, de csak magának mondom el bizalmasan: a Tóth főorvos úrnál voltam felülvizsgálaton. Mint ilyenkor szokás derékig levetkőztetett, megkopogtatott azzal a micsudával, kicsit hallgatódzott a mellemen. Aztán egyszerre se szó, se beszéd két marokra fogta, megszorította a melleimet, hogy szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől és szájon csókolt! –Hű azt a fűzfán fütyülős barackpálinkáját, mindjárt eldobom az agyam: ez igaz? Csípjen, belép, jól hallok! –Irma felajzva folytatta mondókáját, ügyet sem vetve Balambér közbeszólására. –Aztán elengedett, kissé hátralépett végigmustrált, mint egy fuvaros lovat és halálos komolyan ezeket mondta: ”Ne, haragudjék rám Irmuska, de ilyen ruganyos, szép, formás melleket rég nem láttam! A húszévesek is megirigyelhetnék! „ –Erre varrjon gombot! – Eszméletlen, se köpni, se nyelni nem tudok! Még maga mer itt nekem csúzról meg reumáról beszélni, mikor főorvosok bókolnak kiskegyednek! Hagyjon ott csapot, papot, nyitunk egy kuplerájt, megteszem madámnak! Eljött a rendszerváltás ideje, most kell új életet kezdeni, vállalkozni! — – Nem lehet, odahúz a szívem! Fogva tartanak az emlékeim, a múltam… –Komolyan mondom én még egy ilyen csökönyös némberrel, nem találkoztam életemben! Minek ragaszkodik ahhoz a vacak kocsmához? Irma újabb cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott, s elgondolkozva fújta ki a füstöt, majd megszólalt: – Hogy miért, elmondom magának. Jól figyeljen! Van nekem egy fiam, olyan maga korabeli. Ötvenhat óta kinn él Ausztráliában. Tudja maga honnan került az a berendezés az Eggyújasba? – nem? – most elárulom magának, tőlem… – Ne tegye ezt velem Báróné! Méghogy magától? Rögtön eldobom az agyamat! – Mint tudjuk abban az átkozott ötvenes években az volt a szokás Sztálinvárosban hogy, ha a részeg városépítők széjjelverték egy kocsma berendezését, akkor egy teherautóval felmentek Pestre a NEB-hez és azok kiutaltak egy új, jó állapotban lévő berendezést. Így utaltak ki cukrászdákat, kisvendéglőket és kiskocsmákat, köztük a miénket is. Az volt valaha a híres Fehér Ökör kocsma. Szóval ők is megkapták a papírt, megjelentek nálam felpakoltak a berendezéssel, gyerekekkel együtt és deportáltak Sztálinvárosba. – De, csak úgy uk-muk-fukk? Nem lehetett reklamálni? – Próbáltam volna meg! Fogtak és vittek, azaz ide hoztak! Az ÁVO-val nem lehetett kukoricázni! Személyzettel együtt felpakolták az egész berendezést. – És mi lett a tulajjal? –Mi lett volna, vitték azt is a berendezéssel, személyzettel együtt. Hát kedves uram, így kerültem én ide, mint berendezési tárgy.– csak nem akarja azt bemesélni itt nekem, hogy magát anno valamikor az ötvenes évek elején a berendezés tartozékaként deportálták ide a kocsmával együtt? Mért nem szökött vissza Pestre, hagyta volna a csudába őket a kocsmájukkal együtt, boldoguljanak, ahogy tudnak! –Szöktem volna a sajátomból? A vagyonommal együtt tagadtam volna meg, dobtam volna el magamtól az életemet, jelentő múltamat, az otthonomat, a munkahelyemet! Hát még most sem érti? Az életemet rabolták el ezek a bitangok! Nem véletlenül csúfolnak engemet a ”bárónénak” Enyém volt a kiskörúton a Fekete Zacc kávéház is valamikor! Azt leállamosították, de a kocsmánkat meghagyták, mert a népet kordában kellett tartani! A részeg ember nem politizál. Beveszi a maszlagot, amivel megették a szemináriumokon, aztán eljön az Irmához, jól leissza magát és kiokádja magából egész baromságot! Tehát, államilag fontos intézményé nyilvánítottak bennünket ötvenben. Onnan deportáltak a javaimal, gyerekeimmel együtt ide, Sztálinvárosba. Elrabolták a megélhetésemet, kihúzták a lábam alól a talajt! – És erről mért nem tudtam én eddig? Rögtön a földhöz vágom magam, de előbb lerakom a hajamat, hogy egy eleven báróné a bejáróném! Ez nonszensz, ilyen nincs!– látja, hogy van. Soha nem dicsekedhettem vele, diliházba dugtak volna abban a rendszerben! Úgy éltünk a titkainkat magunkba zárva, mint a néma barátok. Nem mertünk vele kilépni a világosságra – Ezt nem lehet megszokni, csak beletörődni, Irmuska! – Ugyanmár, mindent meg lehet szokni! Ezt a népet rabolta már tatár, török, német, aztán jött a Trianon, a ruszki felszabadítók. Amit a ruszkik nem zabráltak el, azt elrabolták a kommunisták. Uram, a magyart folyton lealázták, kifosztották, de a büszkeségében megtörni nem tudták. Az identitásunkat, a magyarságunkat akarták széjjelzúzni, nem sikerült nekik. Látja, engemet is gyerekestől a szemétdombra löktek, kisemmiztek! De megkapaszkodtam, mint a dudva. Túléltem őket! És, ha szolgaként is, de a magaméban vagyok! Ha a legutolsó csaposként is, de az enyém az a kocsma, magamnak dolgozom! Fő a jelenlét! – Tiéd az ország magadnak építed! – Tiéd a kocsma magadnak dolgozol benne!– vetette közbe Irma miközben elgondolkodva fújta ki a füstöt kitágult orrlyukain. – Tudja mi ebben az egészben a legborzasztóbb? Hogy a sok hazugságot, mint a dudlit becumiztuk. Úgy megszopattak ezek a kommunisták bennünket szomszédom, mint a torkos borzot! A két kezünk tíz körmével kapartuk ki a romok alól ezt az országot. Drága, jó Adolfom is, amikor meghozták Auschwitzból a maga harminckét kilójával rögtön a kávéház újraindításával foglalkozott. Dehogy járt annak a bosszún az esze! Együtt kezdtük a romhalmaz kitakarítását. És akkor mi történt? Kiglancoltuk a kávéházat. Az Állambácsi nagykegyesen megengedte, hogy a saját vagyonunkon helyreállítsuk, beüzemeljük a gazdag zsidó rokonok segítségével. Aztán negyvenkilencben szépen elrabolta tőle! Minek egy koszos zsidóbárónak kávéház? Ki hallott már ilyet! – Ez szörnyű, egy Kaffkai rémálom! – vetette közbe Balambér megakasztani próbálván az Irmából vulkánként kitörő szóáradatot, de Irma rendületlenül folytatta tovább.– ezt már nem bírta ki Dolfikám szíve. Ő, aki túlélte Auschwitz poklát, elkerülte a gázhalált, ezt már nem viselte el: megrepedt a szíve. Nem bírta felfogni, hogy a vagyonát sec perc alatt elrabolják tőle a kommunizmus nevében! Megszűnt élete értelme. Azon vettem magamat észre, hogy két gyerekkel a nyakamon, egy teherautó tetején ülök és robogunk az ismeretlenbe, a semmibe… Az élet ment tovább. Túlélésre kellett berendezkednünk. Fel kellett nevelni, etetni, ruházni a gyerekeimet. – Hogy lett magából báróné? Egyáltalán nincsenek magának arisztokratikus vonásai. – Nem így néztem én ki hajdanán. Gyönyörű szép nő voltam. Kaszírnő a Fekete Zaccban! Lánykoromban zongorázni, meg francia nyelvet tanultam. A Ranolderbe jártam polgáriba az angolkisasszonyokhoz. Hol van az már, ki ölte belőlem az eleganciát az élet. Beledurvultam ebbe a taposómalomba. A szocializmus felőrölte életemet, s kiköpött magából, mint a lerágott csontot. Azért mégiscsak sikerült megkapaszkodnom az élet peremén, felnevelni a gyerekeimet. Van egy panelcellám, ahol meghúzhatom magamat. Állásom is van. Kell ennél több? – Oldjuk fel ezt a feszültséget Irmuska! – javasolta Balambér és kivette a hűtőből a pálinkás üveget. Poharakat vett elő és töltött. – Béküljünk!–emelte koccintásra poharát. Koccintottak. Ittak. Irma elmerengett, majd megszólalt. – Nem haragszom én már senkire. Azzal hogy elátkozom azokat, akik ezt tették velem, velünk, úgysem tudom visszaadni a sorsnak, hogy megrugdosott, lealázott bennünket. Hanem, azért tudja, ha úgy, mint a mesékben a jó tündér teljesítené legalább az egyik kívánságomat, mégiscsak azt kérném tőle, hogy jól fenéken billenthessem az akkori vezetőinket! Akik ezt a csúfságot tették velem, velünk, az egész népünkkel! Erről ennyit: proszit! –Irmuska, ha mondjuk egy második kérést is, teljesítene magának a jó tündér, mi lenne az? –Először is, leküldeném őket mind a bányába dolgozni, hogy megtudják a magyarok istenét! – és kiket tenne a helyükre? – Mindegy, teljesen mindegy, csak valaki másokat! Hogy a fényes szelek söpörjék le őket onnan a magas polcról! – Attól félek Irmuska, ha ezeket elzavarjuk, s más sikerekre éhes megélhetési politikusokat teszünk a helyükre, akkor azok is megszedik magukat, és tovább gyarapítják az államadóságot. Ez egy mókuskerék. –Istenem ilyen egy tanult ember és nem bízik a rendszerváltásban! Hát a tudatlan nép, a bunkók csináljanak forradalmat? Mi húzzuk ki a fejesek alól a bársonyszéket? –Nézze Irmuska a kommunistáknak befellegzett, azoknak lőttek! Eltűnnek a süllyesztőben, de ne gondolja, hogy végleg. Tudja olyanok ezek, mint a csótányok. Állítólag a nukleáris támadásban minden és mindenki elpusztul, csak a csótányok élik túl. Hát ezeket a politbűró csótányokat nem lehet még atombombával sem elpusztítani. Csak kihalásos alapon lehet megszabadulni tőlük. Nincs az a hatalmas söprű, amivel tisztára lehetne seperni ezt az Augias istállóját. Legelébb a parlamentben kellene kezdeni. Szétzavarnám az országgyűlést Utána takarékosságból, felére csökkenteném a képviselők létszámát. Aztán teljes vagyoni és erkölcsi kárpótlást rendelnék el ötven évre visszamenőleg. –Talán még maga is visszakapja egyszer a kocsmáját, majd meglátja! – tudom a vak is, azt mondta, hogy: majd meglátjuk… de, sose látta meg.– legyintett Irma rezignáltan. – Azt mondja, rendszerváltás? Hát eddig is úgy váltogatták a köpönyegüket, mint más a gatyáját. Ezek, hogy visszaadják a házamat, a parasztoknak a földjeiket? És mit tegyen a paraszt a földdel pénz és gépek nélkül? Vessen bele bukfencet! Olyan ez, mint a halottnak a csók! Ne adják vissza a múltunkat, a fiatalságunkat, a vágyainkat, a szenvedéseinket! Mit kezdjünk vele? Ne törődjenek mi velünk, a sir felé masírozó roggyantakkal! A fiataljainknak adjanak kenyeret a szájukba, lakást, ahol szaporodjanak, mint a nyulak! Álljanak félre, tűnjenek el a süllyesztőbe ezek a fuserátorok! –Úgy beszél Irmuska, mint egy lánglelkű forradalmár. Kitől tanulta ezeket? – Kitől? Mindenütt ezt hallja az ember. A kocsmába is működik az infó csatorna. Olyan a kocsma, mint a kloáka, már megbocsájtson a hasonlatért. A fej, az ész kifelé a szépet mutatja az emberből. Alul viszont süvöltve tör ki belőlük a végbélszél, a salak, a megemészthetetlen élet kritikája. Megetették velünk a kommunisták a maszlagot, most hogy bajban vannak le, akarják velünk nyeletni a békát! Kompromisszumot akarnak lenyomni a torkunkon! Csakhogy a nép nem hűje! Nem veszi be ezt a dudlit! Kiokádja, az alfelén meg kiereszti ki a szocialista mákony kritikáját. –Egy költő veszett el Irmuskában. –Zökkentené vissza a helyes mederbe Balambér a beszélgetés szekerének kerekét, de Irma a munkára terelve a szót újfent elkanyarodik a témától. – Ebből nem élünk meg! Mi a napi penzum? Pucoljak ablakot is, mossak, vasaljak, vagy csak elég a takarítás? –Magára bízom Irmuska. Ossza be magának a munkát! Elmegyek négy napra a Nagymarosi körgátat betájolni. Remélem, befejezzük végre a geodéziai munkákat ebben a térségben. Olyanná változtatták azt a valaha gyönyörű tájat, mintha a Marson járna az ember. Kimérem nekik azt a viziszörnyet, had építsék a szocializmus örök mementójának emlékművét! –Csak nem hogy még a hegyet is arrébb tolják? Ezektől még az is kitelik! –Hja, kérem a szocializmus hegyeket képes megmozgatni! – Láttam én már karón varjút: hegyeket vajúdni, s egereket szülni! –Isten pá Irmuska!– búcsúzott Balambér, de Irma még egy pillanatra megállította szavaival. –Balambér úr, ha megjön, felnézne hozzám? Meg kellene bőrözni a csapot a konyhában, mert csöpög! – Rendben van Irmuska, ha megjövök, megbőrözöm. Aztán majd elmondhatja a kocsmában, hogy tudjátok az én szomszédom, a Balambér úr, finom úriember: geodéta. Az mindenhez ért. Senki sem tudja úgy megbőrözni a csapomat, mint ő. Viszontlátásra Irmuska! Maffiára vigyázzon! — Amint becsukódott az ajtó Balambér után Irma elővette a porszívót. Bekapcsolta és harsány hangon teli tüdőből fújva rázendített: „… sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogónk!”
Posted on: Sat, 09 Nov 2013 04:43:38 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015