Vasárnapi olvasmány Harmincöt fok árnyékban A rendező-pályaudvar peremén, fűvel benőtt holtvágány mellett ácsorgunk, arra várva, fejeződjék be a gépjárművek bevagonírozása. A katonai járművek hosszú sora a rámpa előtt időzik, sokáig eltart, amíg egy-egy jármű rágurul a katonai szerelvényre, s végigrobogva a szállítóvagonokon, beáll a helyére, ahol aztán rögzítik a kerekeiket. Minden a sofőrök ügyességén múlik, néhányuknak sokadszori próbálkozásra sikerül ráállniuk a nyomvonalra, melyen a rámpáról ráhajthatnak a lapos vagon felületére. Újoncok lévén óvatosak, ilyesmit nemigen gyakoroltak, tapasztalatlanok. Pellant, a „legfiatalabb” sofőr az egységünkből képtelen a feladatra, másvalakinek kell a gépjárművet rávezetnie a vagonokra. Délután öt óra, a meleg elviselhetetlen, árnyék nincs. A közelben se fa, se bokor, se egy épület. Akár a sivatagban. Az épületek távolabb, egy alacsony léckerítésen túl sorakoznak, oda nem mehetünk, civil zóna, számunkra tabu. Engedélyezik, hogy a vízcsapig elmehetünk, olthatjuk a szomjunkat, megmoshatjuk az arcunkat, fürkészhetjük a messzeséget, de a kijelölt területet nem hagyhatjuk el. Három órája rostokolunk a tűző napon. A katonai szerelvényt egyelőre nem állították össze, a vasutasoknak nemigen sürgős az elszállításunk, akad egyéb fontosabb tennivalójuk; békeidőben a katonaság várhat. Az emberanyag elszállításához három személyszállító vagonra volna szükség, a személyvagonoknak nyoma sincs. Foldyna az állomásépületek között ingázik, arra gyanakszunk, feltehetően hiba csúszhatott be a szervezésbe. Később kiderül: a vasúttársaság alkalmazottjai a vétkesek, nem tudják időben biztosítani a személyszállító vagonokat, várnunk kell. Két órakor értünk ide a teherautóinkon, a nyári hadgyakorlat egyik fontos mozzanatát bonyolítjuk le: az emberanyag és a technika bevagonírozását. Újdonság ez, eleddig soha nem vagoníroztak be. Nem panaszkodnék, akárcsak a többiek, ha nem volna ekkora hőség. Ráadásul viselnünk kell az előírásos öltözetet, a terepszínű egyenruha zubbonyát és a vastag derékszíjat. A bakancsot kibírjuk, igaz ég benne az ember lába, de mezítláb nem járhat a katona bevagonírozáskor. Négy óra tájt megjelenik Fořt ezredes. Látván a helyzetet, rögvest utasításokat osztogat, s megparancsolja, amíg várakozunk, ingre vetkőzhetünk, az ingujjat felgyűrhetjük könyökig. Nagy megkönnyebbülés, Fořt jöhetett volna hamarabb. Foldynának ilyesmi eszébe se jut… A csapnál várakozni kell, sokan a csap alá dugják a fejüket. Én is azt teszem, hadd csurogjon rólam a víz. A víz jéghideg, vizesnek lenni bevagonírozáskor kellemes érzés. Főleg ekkora melegben. Az érzés rövid ideig tart, hamar megszáradok, kezdhetem újra a fürdőzést. Barva egy félreeső helyen ücsörög, cigarettákat sodor magának, a fürdőzés nem érdekli, lefoglalja őt a majdani szívás élvezete. Olcsó dohányt és cigarettapapírt használ, senki sem érti, miért nem vásárol dobozos cigit, mint a többiek. Később elmondja, a képlet egyszerű: a dobozosat, a húszas csomagolásút fél nap alatt elszívná, de míg pepecsel a csavargatással, addig se dohányzik, nem beszélve arról, hogy így olcsóbban jön ki, egy napra elegendő húsz-harminc darab. Mellé telepszem le, nem szólok hozzá, békén hagyom, elvan ő magának a cigarettapapír nyalogatásával. A levertség enyhe állapota uralkodik el rajtam, merengéssel próbálom tölteni az időt. A helyzet erősen emlékeztet a regénybeli légiósoknak a helyzetére, kik bevetésre várva időznek az oázisban, ahol a kíméletlen meleg behatol a fejbőr alá, felforrósítja az agyat, s a légiósok némelyike ilyen alkalmakkor merőn bámul a semmibe vagy céltalanul ténfereg a pálmák árnyékában hideg italt kívánva, míglen a kegyetlenségéről híres kiképző őrmester, akinek nem feltétlenül Potrien a neve, el nem ordítja magát... Az idő, egyenruhában érzékelve, az a tényező, mely 730 napot foglal magába, és minden nap 24 óra faragható le belőle, miáltal csökkenő tendenciát mutat. Az előző heti eltávozásom élményei elevenen élnek bennem, a három plusz két nap a szabadságérzettel való feltöltődést jelentette. Az öt napból két teljes nap ráment az oda-vissza utazásra, az otthon eltöltött három nap azt szolgálta, hogy civil ruhát öltsek, jórészt pihenjek, olvassak, fogyasszam az otthoni kosztot. Felhalmozódott élménycsomagjaimat apródonként bontogatom majd fel, tartalékolva a kellemetlen helyzetek hangulati feljavításához, esetenként megosztva a többiekkel nosztalgiát ébresztve a katonaságon kívüli lét milyenségének irányában. Monoton zakatolással robog a katonai szerelvény, a legénységet szállító személyvagon hatalmas terében megreked a hőség, hiába nyitjuk ki a szellőzőablakokat, kintről csak a meleg fuvallat vonul át a fing- és izzadságszagú levegőn. A felforrósodott műbőr-borítású ülések ráadásul azt az érzést keltik, mintha izzó fűtőtesten ülnénk, mintha valakik állandóan befűtenének nekünk. Ebben rejlik némi igazság, egyesek kellemetlenné teszik az életünket, parancsokat osztogatnak, kiabálnak, nem hagynak nyugton. Melegem van, nincs kedvem jóformán semmihez, bámulom az egyhangú tájat. Senki sem tudja, hová megyünk, mikor érkezünk meg; a legénységgel nem közlik. Számunkra ez amúgy is teljesen érdektelen dolog, kénytelenek vagyunk oda menni, ahová visznek, választási lehetőség nincs. Ez a katonasors. Senki sem óhajtja Jelínek példáját követni, aki, mivel megunta a folytonos őrszolgálatot, pár hete fogta magát és elindult hazafelé. Persze estére visszahozták őt, nem segített rajta, hogy az uniformisára az anyja által kötött tűzpiros színű szvettert húzta: katonai bakancsa elárulta őt. Hét napot ücsöröghetett a fogdában elgondolkodván a felett, megérte-e neki a kiruccanás. Elfogadom az adott állapotokat, megváltoztathatatlanok a számunkra, gombamód szaporodó és részleteire osztódó parancsra jönnek létre, energiámat nem pazarlom fölöslegesen hőzöngésekre, kifakadásokra, panaszkodásra: alkalmazkodom, noha néha morgok kicsit én is, miközben magamat feltalálva saját javamra igyekszem fordítani a dolgok menetét, legyenek azok kellemetlenek, nehezek, fölöslegesek, kikerülhetetlenek. Olykor élvezem a helyzetet, mások kárából okulva. Nem érdekel semmi és senki, csak hogy elvégezzem a feladatomat, nyugtom legyen, érezzem jól magam bármilyen lehetetlen körülmények között is. Ehhez persze szükségem van soha nem múló humoros meglátásaimra, fantáziámra; a történések fonákjai éltető erőt biztosítanak. Tapasztalom a kezdetektől, hogy azoknak a legelviselhetetlenebb a mindennapok feladatai, akiknek nincs semmilyen humorérzékük és semmilyen konkrét céljuk. Fatuskók pedig bőven körülvesznek, lehetetlenség elkerülni, kiiktatni őket, jelen vannak, láttatják magukat, nyomulnak, okoskodnak. Abból, hogy egy napi teljes élelemmel láttak el – komplett kiszerelésű, henger alakú konzervcsomag, három konzervdoboz a tartalma –, arra a következtetésre jutok többedmagammal, hosszú lesz az utazás, zötykölődni fogunk talántán egész éjszaka, főleg ha ilyen lassú tempóban halad a vonat. Nem volna baj, hisz addig sem kell tennünk semmit, s reméljük, később valamicskét enyhül a meleg. Amíg utazunk, múlik az idő, elmerülünk az unalom és a bágyadtság időszakában. Menet közben derül ki: a cél Libavá, a katonai körzet. Hajnaltájt érünk a végállomásra. A felkelő nap fényénél állomásépületet nem látunk, nem tudjuk meg, mi a neve a helynek, ahová megérkeztünk. De kit érdekel ez... Folyton vagyunk valahol, a katonaság nem maradhat sokáig egy helyben, mozognia kell. A járművek legördülnek a vonatról, bennünket felparancsolnak a teherautókra, irány a hadműveleti terület. Legalább két órát zötykölődünk a poros utakon, a tapasztalatlan, gyakorlatlan, újonc sofőröknek kiváló alkalom nyílik tapasztalatszerzésre; A teherautó ponyvája alatt a keskeny padokon összezsúfolódó húszegynéhány katona számára az utazás a legkevésbé sem kellemes, az ülések kemények, kényelmetlenek, a V3S híján van bármiféle rugózásnak, a katonának ültében egyensúlyban kell tartania magát. A plató oldalaihoz szíjazott, rosszul illeszkedő ponyva egyenlő arányban ereszti be a meleg levegőt, a finom port és a torokmaró kipufogógázt. Végül megérkezünk a katonai gyakorlóövezetbe, egy erdőszélre, magunkon hozva az út porát. Amíg a technika elfoglalja a kijelölt helyét az erdő belsejében, addig a legénységet – saját fülemmel hallom a parancsot – elviszik zuhanyozni! Turák nem akarja elhinni, Barva abban bízik, talán vehet kapadohányt valahol, az éjszaka folyamán az összes cigarettáját elszívta, nyugtalankodik, mintha más dolga sem lenne cigaretta-hiányának pótlásán kívül. És valóban: ponyvás teherautók platójára kapaszkodunk, elfoglaljuk a helyünket. A motorok felzúgnak, megint visznek, ha igaz, zuhanyozni. Az út vastagon porzik, az előttünk haladó V3S által okozott porfelleg jelentős része ránk száll. Ha visszafelé is így történik, nincs értelme a zuhanyozásnak, porosak leszünk ismét. A frissítő zuhanyozás iskolaszerű épület zuhanyozójában zajlik, két-három perc jut egy-egy katonára, rövid idő, de addig is élvezhető a hideg víz hatása. Mire leszállítanak minket a gyakorló övezetben, ismét porosak vagyunk. De tény, zuhanyoztunk! Az erdőben, a hatalmas fenyőfák alatt másmilyen a fülledt meleg, „erdőszagú”, ahogyan Berezňák mondja. Ő tudja, erdészeti iskolát, azaz „faiskolát” végzett. Az én szememben az erdő egy áthatolhatatlan dzsungel, ahol a hőség csak fokozódhat. Nincs egyetlen hűvös hely sem, a gépjárművek ráadásul kipufogógáz-szagúvá tették a környéket, a nafta szaga marja a szemet. Napok múltával tisztul majd a levegő, ahogy hallom. A technika jelentős része az erdő mélyén, a fák koronáinak takarásában, elszórtan, különféle helyeken található. Az elhelyezés tervszerű, vagy annak látszik, az egységeknek megvan a kijelölt helyük. A parkoló gépjárműveket terepszínű hálóval kell letakarni, ne találja meg senki sem. Még mi se. A katonaság előrelátó, alkalomadtán, a számtalan, egymással néha ellentmondó parancs nyomán megtervezi és ragyogóan kivitelezi a korántsem hétköznapi káoszt, melynek milyensége – ha az ember következetes logikával belegondol – nem is annyira a parancsokon múlik, hanem a rangsorban egymás alatt álló kivitelezők lustaságán, hanyagságán, butaságán. A parancs mindenkor arra szolgál, hajtsák végre, a miértet nem közlik. S mivel a ranglétra egyes fokain leggyakrabban nem világos a cél, értelmetlenné válik maga a kivitelezendő parancs, lehet hanyagolni, lehet a hiányosságokat elhárítani, másokra kenni lefelé és felfelé, az adott állapotoktól függően. Kiválóan működő masinéria a katonaság, nincs hozzá hasonló megszervezett tömeg. [Részlet a 730 nap című „elfektetett” kéziratos regényből.]
Posted on: Sun, 23 Jun 2013 11:03:46 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015