éges régen,még a múlt században,az átkosnak is nevezett rendszerben terveuzem könyvet írni erről....aztán letettem róla,mert éppen letartóztattak...de néhány gondolatom később "gépbe tettem"...Ime : Mi a demokrácia? A demokrácia fogalma nagyon leértékelődött az utóbbi időkben, főként a politikai világpiacon. A legkülönbözőbb meggyőződésű és szándékú politikusok ragasztják rá tevékenységükre a „demokrácia” tetszetős címkéjét. A kutatók viszont épphogy óvakodnak attól, hogy pontosító jelző nélkül használják ezt a kissé elbizonytalanodott jelentésű fogalmat. Egy amerikai politikaelmélet kutató meg is próbálta bevezetni helyette a „poliarchia” fogalmát, abban a hiú reményben, hogy ezzel egy fogalomhasználathoz juthat el. Lehet, hogy nincs igazam, de kitartok a demokrácia mellett, amely a mai politikai diskurzus kulcsszava. Ez a szó fészkelődött be az emberek agyába, ezzel a szóval harcoltak a szabadságért és a jobbnak vélt életért. Ennek a szónak a jelentését kell hát valamiképpen felfejteni, ha azt akarjuk, hogy kalauzunk legyen a politikai élet elemzésében, megértésében. Az autokratikus rendszerek csődhulláma, mely Portugáliában kezdődött 1974-ben,és a kelet-európai kommunista rezsimek összeomlásával tetőzött 1989-ben,egy olyan örvendetes konvergens fejlődést jelez, amely közelebb visz bennünket egy közös demokrácia-felfogáshoz. Csendben eltűnnek a dubiozus jelzők, a „népi”, „az irányított”, a „polgári” és a „formális”, s végre megmarad a jelzőtlen demokrácia. Ugyanakkor figyelemre méltó egyetértés alakult ki azokkal a minimális követelményekkel kapcsolatban, amelyeket egy politikai egységnek teljesítenie kell, ha igényt akar tartani arra, hogy demokráciaként tiszteljék. Ma már számos nemzetközi szervezet is nyomon követi, hogy hol és mennyire tartják tiszteletben ezeket a követelményeket, és vannak országok, amelyek külpolitikájukban valóban számolnak is ezzel a figyelemmel. Végül is tisztázzuk hát, mi a demokrácia? Először talán a demokráciát és azokat az általános fogalmakat kell, kellene tágabb értelemben definiálni, amelyek megkülönböztethetővé teszik a demokráciát, mint a vezetők és vezetettek viszonyát sajátos módon szervező rendszert. A továbbiakban röviden ismertetném és elemezném azokat az eljárásokat, szabályokat és berendezkedéseket, amelyek szükségesek a demokrácia fennmaradásához. Végezetül, pedig bemutatnék két olyan, ha tetszik operatív alapelvet, amely a demokráciát működőképessé teszi. Ezek ugyan kifejezetten nem szerepelnek az általános fogalmak és formális eljárási szabályok között, de nem jósolhatunk nagy jövőt a demokráciának, ha szabályzóhatásaik nincsenek meg. Tanulmányomnak talán legfontosabb mondanivalója az, hogy a demokrácia nem azonos egy meghatározott intézményrendszerrel. Sokféle demokrácia létezik, s ezek gyakorlata szintén sokféle eredményhez vezet. A demokrácia konkrét formáját az adott ország gazdasági-társadalmi feltételeitől, valamint a megrögzült állami struktúráktól és politikai gyakorlattól függ. A modern politikai demokrácia olyan kormányzati rendszer, amelyben a vezetők számadással tartoznak közéleti tevékenységükért az állampolgároknak, akik a politikai életet közvetett módon, választott képviselőik együttműködése és versengése útján alakítják. A rezsim, más szóval a kormányzati rendszer azoknak a mintáknak az együttese, amelyek meghatározzák, hogy miként lehet a legfontosabb közfunkciókat megszerezni, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek a közfunkciók megszerzését lehetővé, vagy lehetetlenné teszik, hogy melyek azok a stratégiák, amelyek e funkciók megszerzésében alkalmazhatók, és hogy melyek azok a szabályok, amelyek szerint a közösségre nézve kötelező döntéseket meg lehet hozni. Ennek az együttesnek ahhoz, hogy megfelelőképpen müködjék, intézményesülnie kell, vagyis megszokottnak, ismertnek, alkalmazottnak és elfogadottnak kell lennie, ha nem is valamennyi, de legalább a legtöbb szereplő számára. Az intézményesülés preferált formája egyre inkább az írott törvényeknek, az alkotmányra épülő rendszere, bár létezik számos informális, a hagyományokon, a belátáson alapuló állandósult politikai forma is. / vannak stabil demokráciák, amelyek írott alkotmány nélkül működnek– például Nagy-Brittania és Izrael- és még többen vannak azok, amelyek alkotmány, illetve tételes joganyaga nem tartalmazza a demokratikus gyakorlat megbízható garanciáit. A másik oldalról pedig: Sztálin 1936-os alkotmányába be volt építve a demokratikus jogok és a hatalommegosztás rendszere…/ A rövidség és összehasonlíthatóság kedvéért a fenn említett formákat, sajátosságokat és szabályokat érdemes egybefogni, és valaminő általános címkével ellátni. Ilyen címke a : demokratikus vagy az autokratikus, tirranikus, totalitárius, abszolutista, tradicionális, monarchikus, arisztokratikus és szultanisztikus. Mindezeknek természetesen további altípusai is vannak. Mint minden rezsimnek, a demokráciának is szüksége van vezetőkre, akik specializálódott hatalmi szerepeket gyakorolnak, és legitim módon parancsolhatnak a többieknek. A demokratikus vezetőt a nemdemokratikustól a hatalomra jutásának módja, illetve az azt szabályzó normák, és beszámoltatásának a módját meghatározó gyakorlat különbözteti meg. A közélet birodalma magában foglalja a társadalom számára kötelező és az állam kényszerítő erejével érvényesített kollektív normák és választások meghatározását. A közélet birodalmának kiterjedése nagymértékben különbözhet az egyes demokráciákban attól függően, hogy hol, milyen körülmények, előzmények alakították ki a köz- és magánszféra, az állam és társdalom, a legitim erőszak és a szabad szerződéses kapcsolatok, a kollektív szükségletek és az egyéni preferenciák közötti distinkciókat. A demokrácia liberális koncepciója szerint a közélet birodalmának fogalmát a lehető legszűkebben kell meghatározni, míg a szocialista, illetve szociáldemokrata felfogás szabályozás, támogatás és néha a javak közös birtoklása révén kitágítja ezt a világot. Önmagában egyik irányzat sem demokratikusabb a másiknál, csupán mindegyik másképpen értelmezi a demokráciát. Ebből logikusan következik az is, hogy a „magánszektor” fejlesztésére tett lépések nem demokratikusabbak az „állami szektor fejlesztésére” tett lépéseknél. Szélsőséges formában mindkettő alááshatja a demokratikus gyakorlatot, az egyik úgy, hogy megsemmisíti a közös szükségletek kielégítésének és a legitim hatalomgyakorlásnak az alapját, a másik úgy, hogy megsemmisíti az egyéni preferenciák kiélésének és a kormány által elkövetett törvénytelenségek visszaszorításának az alapját. A bejáratott demokratikus rendszerekben a politikai konfliktusok egyik legfőbb forrása éppen a két felfogás optimális keverékének meghatározása. A demokráciáknak a legsajátosabb eleme, hogy Polgáraik vannak. A közélet birodalma minden rezsimben megtalálható, és természetesen minden rezsim rendelkezik vezetőkkel is. A történelemben minden kialakulófélben lévő, részleges demokrácia szigorúan korlátozza a polgárjogokat életkor, nem, faj, társadalmi helyzet, írástudás, vagyoni helyzet, adófizetés és mást kritériumok szerint. A népességnek csak kis része volt választó és választható. Csupán meghatározott társadalmi csoportok alkothattak, alakíthattak és támogathattak politikai jellegű szervezeteket. Csak hosszú küzdelmek nyomán – amelyek nemegy esetben véres belső villongásokkal vagy külső háborúkkal jártak – szűntek meg ezek a korlátozások. Mára a polgárjogokból való részesedés feltételei meglehetősen egységesekké váltak. A mai demokráciákban, minden felnőtt, aki az adott országban született és/vagy annak állampolgára, választó és választható, legfeljebb néhány közfunkció esetében állapítanak meg életkori korlátozásokat. A múlt század kora európai és amerikai demokráciáival ellentétben az újabban született dél- és keleteurópai, latin-amerikai és ázsiai demokráciák már nem kísérleteztek a választójog és a választhatóság formális megszorításaival. A polgárjogok tényleges gyakorlásának informális megszorítása persze már más kérdés, és ez /alább tárgyalandó/ eljárási kérdések lényegi fontosságára irányítja majd figyelmünket. A versengést nem mindig tekintették a demokrácia lényegi jellemzőjének. A „klasszikus” demokráciákban a döntéshozatalt a konszenzus kimunkálásának tekintették, amely Az érdekeltek közvetlen részvételével történik. Ebben az eszményképben az összegyűlt polgárok, miután számbaveszik az alternatívákat, mérlegre teszik azok előnyeit és hátrányait, egyetértésre jutnak abban, hogy mit tegyenek. A demokratikus közgondolkodásban elég erősen tartja magát a „frakciókkal” illetve „részérdekekkel” szembeni ellenszenv, de azért legalább is a Federalist Papers megszületése óta széles körben elfogadottá vált a frakciók közötti versengés, mint szükséges rossz az olyan demokráciákban, amelyek a helyinél nagyobb körben működnek. Federalist Papers egyik szerzője, Madison úgy érvelt, hogy „a frakcióképződés oka végül is az emberi természetben rejtőzik”, és az a gyógymód, amelyet a „frakciózás nyavalyájával” szemben alkalmazni lehet, rosszabb, mint a betegség maga. Ezért legokosabb elismerni a frakciók versengését, és lehetőség szerint kézben tartani azok negatív hatásait is. Amíg a frakciók létezésének elkerülhetetlenségét minden demokrata elismeri, a frakcióharcok kezelésének legalkalmasabb formáit illetően eltérnek a vélemények. A versengés különböző formái és korlátai alapján lehet a legjobban megkülönböztetni, és elkülöníteni a demokrácia különböző típusait. A legelterjedtebb nézet szerint a demokrácia azt jelenti, hogy szabályos időközönként tiszta választásokat tartanak. Néhányan a választások megtartását a demokrácia elégséges feltételének tekintik még akkor is, ha a választásokból bizonyos pártokat és személyeket kizárnak, vagy a lakosság számottevő részének nem biztosítják az azokban való szabad részvétel lehetőségét.
Posted on: Thu, 15 Aug 2013 06:47:39 +0000