Segédszárnak nevezzük azokat a szerszámokat, szíjakat, szárakat, melyek szakszerűen használva átmeneti segítséget nyújtanak egy lovaglási probléma megoldásában, vagy segítenek a lovat rávezetni valamely keresett érzésre. A jobb érzésű lovasok mégis ódzkodnak tőlük. Ennek két alapvető oka van: egyrészt túlzottan sok visszaéléssel találkozhatunk, másrészt sokan nem ismerik alkalmazásuk lényegét, okát, helyes módját, áldásos hatásukat. A dilettánsok viszont azért használják őket nyakra-főre, mert a veszélyeikkel nincsenek tisztában. Nem kell elvetni a használatukat, de szem előtt kell tartani viszont, hogy a ’cél szentesíti az eszközt’. Egy hobbilovas vagy kezdő esetében mindössze néhány esetben elfogadott vagy javasolt segédszárak alkalmazása. A közfelfogásban segédszárként leginkább a weyrothert vagy a csúszó segédszárat emlegetik. A szárat a nyakra fektetjük, innen kívülről befelé kétoldalt átfűzzük a csikózabla karikáin, majd két végét az elülső lábak között, vagy kétoldalt a nyeregszárnyak alatt a hevederhez rögzítjük. A szárak a lovas kezéhez futnak egy második szárként a csikószár mellett. Míg a csikószárat megszokott helyén, a kisujj és a gyűrűsujj között tartja a lovas, a segédszár a gyűrűsujj és a középsőujj között fut át. A támaszkodásnak mindig a csikószáron kell létrejönnie, a segédszár sohasem lehet szorosabb. Nem a ló állapotának befolyásolására való! Karakterisztikus hibák esetén használjuk, amikor egy ló túlfűtött, fékezhetetlen, vagy olyan helyzetben kell rá felülni a lovasnak, amikor nem lehet benne biztos, hogy sérülés nélkül megússza. Ilyen lehet például egy hosszú kényszerpihenőt követő felülés, vagy egyes túlfűtött lovaknál a díjkiosztás. Lovaglási célzattal azonban nem szabad használni. Veszélye abból ered, hogy emelő hatásánál fogva megduplázza a lovas keze által kifejtett erőt a ló szájában és fejét felfelé-hátrafelé, egyfajta kényszertartásba húzza. Huzamosabb használata során a ló megszokja annak éles hatását, és elveszti bizalmát a lovas keze iránt, nem hajlandó a kívánalmaknak megfelelően előre és lefelé nyúlni, követni a keret tágulását. Miután levesszük a segédszárat, rendszerint megmarad a görcsös, felcsípett tartás, aminek semmi köze a helyes támaszkodáshoz. Extrém esetben eltávolíthatja egymástól a tarkóban az Atlas és az Axis csigolyákat, ami a ló életének hátralévő részében komoly fájdalmakat okozhat a lovaglásnál. A kikötőszárak egyik végét a nyereghez, másik végét a zablakarikákhoz csatoljuk úgy, hogy a ló homlokvonala a függőleges előtt maradjon. Nélkül például szakmátlan futószárazni, vagy voltizsálni, de a kezdő lovasok osztályban lovagoltatásakor is fontos a lovak megfelelő kikötése a kontroll miatt. Előnye, hogy biztosítja a ló számára azt az állandó támaszkodást, melyet a kezdő még bizonytalan keze nem képes létrehozni. Futószárról lekerülve, önálló lovaglásnál viszont már nem szabad sokáig alkalmazni, mert gátolja a kéz finom érzésének kialakulását. További pozitívuma, hogy a ló megfelelő támaszkodást vehet a zablán, miközben a kikötőszárak két oldalról bizonyos mértékig behatárolják a lovat. Így kisebb az esélye, hogy futószárazásnál, vagy lovas alatt a kör nyitott oldalán a külső vállára esik a ló. Ha a ló korrekten meg van hajlítva, hátulsó lábai eléggé aktívak, és jól támaszkodik, akkor a belső oldali kikötőszár enyhén meglöttyen. Hátránya, hogy a ló csak korlátozott mértékben tudja magát megnyújtani, és az izmok sem válhatnak teljesen elengedetté. A martingál egyik vége a hevedertől indul, majd kettéágazik, és csúszókarikákkal a szárakra fűzzük rá. Mindezt egy laza szíj rögzíti a ló nyaka körül – megakadályozva a szárak lelógását. Olyan hosszúságúra kell beállítani, ahol nem akad el benne a ló, csak egy bizonyos határ fölé nem engedi. Hihetetlen hasznos eszköz, amely még világversenyeken is engedélyezett ugrásban és militaryban. Előnye, hogy amikor a ló nem csapja fel a fejét, a helyesen beállított martingál semmilyen hatást nem fejt ki a lovaglásra. Óvja a ló száját a lovas kezének elővigyázatlan mozdulataitól, amelyek jellemzően terepen, ugrásnál vagy kezdő lovasoknál könnyűügetésnél fordulnak elő. Amikor a lovas kiemelkedik a nyeregből és felemeli a kezét, a martingál szükség esetén áthelyezi a szár húzó hatása által keltett erőt a száj megfelelő részére. Veszélye csak a túl rövidre állított martingálnak van, mely így merev alsó kikötőszárként funkcionál. Ennek a ló ellene feszül, felemeli a fejét, így helytelenül a nyak alsó élének izomzata erősödik. A chambont a hevederhez rögzítik az elülső lábak között, majd a nyak alatt elágazik. A két végét a fej jobb és bal oldalán egy speciális tarkószíj karikáin átvezetve a csikózabla karikájába kell becsatolni. Marból lefelé nyújtja a lovat futószárazásnál, tehát a tarkót lefelé lazítja. Régen a franciák előszeretettel használták a fogatlovakra. Hátránya, hogy a ló nem talál támaszkodást, egy eléggé statikus helyzetben csak lefelé nyújtja a lovat. Nagy az esélye, hogy az egyensúly megromlik, a ló az elejére esik. Nem mozognak az izmok, a nyak nem tud rövidülni és nyúlni. Emiatt a chambon használata futószárazásnál is lehetőleg helyesen rögzített kikötőszárral együtt javasolt. Egyébként csak a nyak lenyújtására való, a rugalmasság eléréséhez inkább kikötőszárat kellene használni. Nagy divatját éljük sajnos a gumigógnak is, mely tulajdonképpen egy, a zablán keresztül a tarkó fölött átfűzött teljes egészében erős gumiból álló szár, mely nem fut a lovas kezéhez. Előnye egészen egyszerűen nincs, mivel a fej lekötése nem helyettesítője és nem segítője a kiképzésnek. Annál több azonban a hátulütője, a ló állapota, támaszkodása nem javul, hanem romlik a használata során., A rugalmas anyagú segédszár a szár ellen menést provokálja. Ahelyett, hogy javítaná a lovas kezébe vetett bizalmat, és a lovat arra késztetné, hogy előre-lefelé megnyújtsa magát, a ló ennek az ellenkezőjét tanulja meg, különösen abban a nagyobb kényszert jelentő kikötési módban, amikor a szárakat a nyereg két oldalához rögzítik. Amint ugyanis megpróbálna mélyre nyúlni a ló, erősen növekszik a nyomás a szájában. A ló tehát nem lép hozzá a zablához, hogy előre, lefelé nyúlva támaszkodást vegyen azon, hanem tarkóját a gumiszár mereven összehúzza, így a nyak felső izomzata helyett hibásan az alsó torokél izmai erősödnek, ami hosszabb távon egy nehezen korrigálható, fordított nyakfelépítést eredményez. Mindezek ellenére miért használ mégis olyan sok lovas segédszárat? Helytelen használatával, amikor túl sok súly van a lovas kezében, még a kezdő is képes a lovat képileg olyan állapotba hozni, mintha tarkóban átengedő lenne. Vagyis: íveltnek tűnik a nyaka, a homlokvonala közelít a függőlegeshez. Ez azonban nem több csalóka önámításnál és a gyakorlott szemnek elég egyetlen pillantás, hogy megkülönböztesse a valódi átengedőségtől és támaszkodástól. A ló rendszerint ellene feszül a szárnak, vagy pedig félve attól, hogy húzzák a száját ’szár mögé kerül’ (más szóval: ’elbújik’) és egyáltalán nem vesz támaszkodást a zablán. A hátulsó lábak rendszerint ’kimaradnak’ (tehát nem lépnek kellőképpen a súlypont alá) és a lovaglás alapját képező lengő hát helyett, egy feszes hátú, előremenési kedvétől megfosztott lovat kapunk, mely csak igen sok munkával korrigálható. Elítélendő ezért minden olyan módszer, amely csak arra törekszik, hogy a ló tartását egy bizonyos képhez közelítse és elhagyja közben a klasszikus kiképzés irányelveit. Ahhoz, hogy a lovat támaszkodásba, tartásba lovagoljuk, nem segédszárra van szükség, hanem a lovas ülése, befolyása, független keze által érhető ez el. Igyekezzünk ezért inkább lovas érzésünket fejleszteni, mintsem különböző, rafinált segédeszközökhöz folyamodni. Higgyük el: sokkal kevesebbet ártunk ügyetlenségünkkel, mint amennyi nemkívánatos hatása ezeknek a szerszámoknak lehet. Olyan ló még nem született, amit ne lehetne segédeszközök nélkül tartásba lovagolni!
Posted on: Tue, 09 Jul 2013 14:41:46 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015