Teljes gőzzel dolgozom a következő könyvemen. Az első fejezetet közzé teszem ízelítőnek: Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd, mint természetkutató és ásványszakértő tudós élte az életét, járta a világot és örömmel tevékenykedett mindenfelé. Európa és más földrész bejárásával, kutatásai elismerést és hírnevet szereztek neki, de pénzt, azt nem. Elszegényedett vagyontalan báróként hagyta el Európát, amije volt azt vérrel és verejtékkel szerezte meg magának. Apja elkártyázta a családi vagyon nagy részét még fiatalabb korában. Összességében a jelenlegi vagyon, vagy az annak nevezett bozótos, gazos műveletlen föld maradványai a néhai Nagykergényi birtoknak alig a töredéke volt már csak az eredetihez képest. Alig tett ki néhány hektárt a vidéki kúria körül elterülve. Gyakorlatilag ez a kisebb földbirtok maradt meg örökségül a fiatal bárónak az apja halála után. Viszont ennek sem örülhetett a báró, mert a temetést követően a semmiből előkerült egy jussát magának követelő cigány némber három szoknyáját rángató, taknyukat arcukon szétmázoló síró-rívó purdéval akik az egész eljárás alatt visongtak mint akit nyúznak. Az asszony a kezében egy, a birtokról lemondó nyilatkozatot lobogtatott miszerint a birtok az öreg báró halála után reá száll tulajdonilag az életében neki juttatott szolgálatok fejében. Persze képzelhető volt, hogy milyen szolgálatok voltak ezek. Az öreg bárónak az élvezetét szolgálta, ami három lelencet eredményezett, vagy ki tudja mennyit még az évek során, amiről senki sem tudhat. Igaz a cigány asszony ifjúkorában nagyon is szép lehetett, mert még most is látszottak rajta a szépség elmúlt jelei, arcának vonásait néhol halovány ráncok próbálták meg elcsúfítani, élettől csillogó ragyogó fekete szemét, kis szarkalábak keretezték. A bőre itt-ott már kissé megereszkedett ugyan, de a melle a sok gyerek ellenére sem lett lógós, még mindig büszkén és feszesen emelte blúzának elejét, formás alakját megőrizve. Most is versenybe szállhatott volna, sok tőle fiatalabb asszonnyal, lánnyal kik elhagyva magukat kevésbé voltak kívánatosak. A gyerekszülés kevés nyomot hagyott rajta, az idő már inkább kikezdte. Az ügyvéd szeme örökösen a színes virágos blúz, mélyen kigombolt szemvonzó részét vizslatta, ezért többször is meg kellett ismételnie néhány mondatot melybe rendesen belegabalyodott miközben a kusza betűket próbálta kisilabizálni. A kisbírónak még a nyála is csorgott miközben a cigány asszony hátsó fertályát erősen szemügyre véve, botladozó nyelvel próbálta a jelenlévőket hivatalos lajstromba venni. Persze vajmi kevés sikerrel, mert hát a jelenlévők, nagy része csak kíváncsiskodó volt , a vagyonhoz meg összesen két személynek volt komolyan némi köze, meg talán a cselédségnek, akik nem kaptak járandóságot, már kitudja mióta. A cigány asszonynak, meg a közeli város fűszeresének állt a neve a hivatalos papíron, mint a juss szétosztásánál figyelembe vehető személy. A fűszeres erősen vigyorogva dörzsölte a markát, mondván végre megkapja a rég várt fizetséget a fűszeres, aki számolatlanul hitelezett az öreg bárónak. Ezt mindenki tudta, de azt már kevesebben, hogy a hitel, amit összeírt a kis piszkos haszonleső zsidója, a felét sem tette ki igazként a követelésnek, de hát már nem élt az, aki ezt vitathatta volna e számla jogosságát, így követelése sorba állt a kifizetésre várók közé, mint a többi jussát váró személyé. A hagyatéki eljárást több esetben is megzavarta a cigány asszony két hosszú combja, mivel hogy amikor a lócára leülve azt a lába közé véve, úgy tett mintha lovon ülne. Tenyérnyi rózsákkal díszített szoknyáját jóval térde fölé húzva kivillantva azt kissé, cigányhoz nem jellemzően fehér rikító combjának belső felét. Mindezek tudatában incselkedett az őt bámuló tekintetekkel. A tekintetekkel még csak-csak elvoltak a férfiak, de a jelenlévő asszonynépség igencsak háborogni kezdett az ilyetén való viselkedésnek, amivel az öreg báró emlékét megcsúfolja ő szerintük ez a némber. Pedig hol érdekelte őket a báró emléke, nem foglalkozott azzal igazából senki, de az már inkább foglalkoztatta őket, hogy sokuktól különb volt ez a némber úgy megjelenésében, mint formájában. Egyszóval az irigység munkálkodott az asszonynépben, a férfiak meg csak sunnyogtak, de mindnek a tiltott dolog közelébe járt a szeme. A purdékat jobban szemügyre véve tán még hasonlítottak is az öreg báróra, de hát a fene se párosította volna őket össze, ha nem jelenik meg ez a nőszemély a kezében azzal a hivatalosnak tűnő, aztán később, beigazolt jogszerűen megírt és teljességgel rendben való hivatalos irattal, melyet a megyei elöljáróság is a nagypecsétjével ellátott, és igazolt, hogy mindez a szerződés teljesen szabályszerű és törvényes kereteken belül köttetett. Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd, ezen papirost kezében forgatva azt elolvasva, nem vitatta jussának elkövetkezendő sorsát. Amint a sorokat elolvasta, látta, ahogy betűről betűre haladt előre, úgy olvadt a vagyona egyre kisebbre. Mire a passzus végére ért, tisztában volt vele, hogy számára itt már nincs semmi vagyon, elillant egy perc alatt minden. Szomorúan körbenézett és csak annyit kért, hogy személyes ingóságait és jegyzeteit, melyek másnak úgyis csak haszontalan papírhalom lenne, még tisztességesen magához vehesse, azt összecsomagolva magával elvihesse. Az ügyvéd, aki az eljárás lefolytatását volt hivatva vezetni, ránézett a már egyértelműen új tulajdonosra, nagyot nyelt miközben a szemét feljebb nem emelve a nő hegyesedő blúzának vonaláról, megkérdezte, hogy a jelenlévők közül akar e valaki ellenvetéssel élni a kéréssel szemben. Mivel senki nem emelt szót a dologban, a kérést elfogadottnak tekintvén az engedélyt megadta a fiatal bárónak. Az ifjú báró, még nem teljesen felfogva vagyonának teljes elvesztését a házba belépve kissé kótyagosan a történtektől, szétnéz, hogy hol is kezdjen hozzá. A dolgozószobába lépve össze szedte a jegyzeteit, majd a hálószobából is magához vett minden neki fontosat, egy nagyobbacska utazóládába bepakolva, még utoljára szétnézve megindult a bejárat felé, de a folyosóról még visszafordulva édesanyja olajfestményképét hosszasan nézegette, próbálta emlékként fejébe elraktározni, rögzíteni vonásait, majd szavait felidézve, szívében megőrizve, nyakába vette a világot. Úgy érezte, hogy vele most igencsak nagy igazságtalanság történt és bizony rettentően el volt keseredve. Ez a keserűség megkeményítette a szívét és lelkét. A háznak és szülőföldjének hátat fordított, úgy ahogy neki is hátat fordított az élet. Elhatározta, hogy innentől fogva kizárólag csak magának szentel minden percet, és nem lesz tekintettel senkire. Ettől a perctől fogva soha senki nem hallott róla semmit, nem látta többé a környéken senki. Sok viszontagság után Amerika fogadta be és itt, mint egyszerű ember kezdte újra az életet. Sok vesződségen és veszedelmen vitte keresztül a sors, de kivívta az őt megillető elismerést, megalapozta jövőjét és immáron vagyonos embernek számított. Messzi földön ismerték a nevét, sok helyen áldották, máshol meg inkább átkozták. Ahogy ez már a vagyonszerzés procedúrájával járni szokott az ilyen esetekben. Családot alapított és Amerika egyik vezető pénzemberének könyökölte ki magát, sokan a felső ezrek közé sorolták, míg mások csak félve merték a nevét szájukra venni. Öntörvényű ember volt igencsak, nehezen bízott az emberekben, maga intézte a dolgait, nem szívlelhette az ingyenélőket, a sleppet maga körül. A szolgahad sem volt nála igazán nagy létszámú az e fajta népséget parazitának tartván, nem is alkalmazott belőlük a feltétlenül szükségesnél többet. Kevés eszköz volt, ami visszatartotta, ha az elképzelését meg akarta valósítani. Némely esetben vagyonokat áldozott emberekre, hogy az üzlete megállja a helyét, másoknak meg egyszerűen csak egy revolvergolyó jutott részül. A kocsmákban is időnként beszédtéma volt Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd. Példának okáért most is arról beszéltek az emberek, hogy állítólag valami új vállalkozásba kezdett. Mostanság ez tartotta felvillanyozva a várost, hátha lesz egy kis munka ebből a szegényebbeknek is. – „A báró expedíciót szervez Con Majal-be, a tiltott zónába” – terjedt a hír futótűz módjára szájról szájra. Pedig még csak terv volt, de már mindenki biztosra vette a vállalkozás megvalósulását. Con Majal birodalom az Amerikai földrész középső részén a Mexikói határvidék mentén terül el a csendes óceáni partvidékhez közel. Az utolsó olyan terület, amit sem a Spanyol, sem más fehér ember, még nem tudott, vagy nem mert meghódítani. Con Majal szuverenitását a környező hatalmak féltékenyen óvták, vigyázták egymástól. Rengeteg természeti kincs volt ezen a területen, de senki, nem mert hozzányúlni, mert a szomszédos hatalmak összefogó megtorlásától félt. Az erőviszonyok eléggé kiegyensúlyozottak voltak ekkoriban. A környező hatalmak közül mind a másik stratégiáját próbálta megfejteni, kijátszani. Lépni ugyan senki nem lépett, viszont ugrásra készen várt. A terület nem kis feszültséget okozott a térségben. Sok illegális kutatás, felfedezés indult minden irányból a környező államok tudtával és beleegyezésével, de ezt senki nem volt hajlandó beismerni hivatalosan. A fekete kutatások sok esetben kudarccal és nagy anyagi veszteséggel, emberéletekkel jártak, mert a területet lakó bennszülött törzsek vadul védték az tulajdonukat. Persze voltak kivételek is, mint Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd expedíciója, aki mielőtt még egyáltalán belekezdett volna az ügy elintézésébe, már Con Majal uralkodójával a nagyhatalmú és örökkön örökké fényesen ragyogó nap fiának leszármazottjával, Alexander királlyal, (aki egyébként egy svéd kutatócsoport szőke archeológusnő és a törzs varázslójának közösen eltöltött egy éjszakás elbűvölően vad kalandjának a gyümölcse volt) megegyezett előre. Mivel Alexander sem vetette meg a pénzt, írásba foglalták, hogy minden holdhónap első vasárnapján, Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd küld egy láda whiskyt, nem azt a lötty amerikait, hanem a jóféle skótot. Ötvenhat doboz sonkakonzervet, (azért ennyit, mert naponta kettőt megevett és egy holdhónap pontosan huszonnyolc napból állt) na meg ezer amerikai dollárt a király bankszámlájára, amit a Svájci Golden National banknál vezettek. Ameddig ezek a juttatások rendre megérkeznek, addig szabadon garázdálkodhat az országban, ahogy csak akar. De a kért adománynak előbb meg kell érkezni, mint az expedíciónak. Volt esze a királynak, előre kérte a fizetséget, gondolt a jövőjére, ha véletlenül le kellene mondani jól fizető állásáról, valami reform hatására, akkor legyen valami aprópénze öreg napjaira. Cserébe viszont Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd teljhatalmat kapott a terület fölött és azt csinált, amit akart, ez már a királyt nem érdekelte. Voltak illegális kutatók is, de azok többnyire eltűntek a dzsungelban örökre, ennek ellenére a nagy vagyonnal kecsegtető lehetőségek folyamatosan vonzották a szerencsevadászokat. Ebben az esetben sem volt ez másként, több szerencsevadász is elkezdett készülődni a hírre miszerint, Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd is belevágott egy expedíció összeállításába és elhatározta, hogy ő is beteszi a lábát a tiltott zónába. – Ennek a bárónak, igencsak a Jóisten a barátja, de legalább is néhány nagykutya vagy miniszter bizonyosan, mert kevés embernek adatott eddig meg, hogy Con Majal birodalmába engedélyt szerezzen bármi nemű kincsnek kutatása után. Veszélyes vállalkozás, az már bizonyos, az ott élő vademberek még a mai nap is emberáldozatokat mutatnak be és az ellenségeiket levágva karóra tűzve teszik ki fejüket a falvaik határába, elrettentve a betolakodókat, a maradék testrészeiket meg felfalják ünnepi lakomákon. Én mondom, bolond egy világ van arra felé, és bolond még az is, aki oda meri tenni a lábát. – Az az ember, tán még nem is sejti mekkora veszélynek vannak ott kitéve, ha oda mennek. – mondja sokat sejtetve tudását az egyik borozgató ember a másiknak egy kocsma rejtekén. – Mán hogyne tunná az, csak az embereinek nem mongya. – szól közbe egy másik tudálékos, ki tudni vélte, hogy most is toborzás folyik, és rövidesen indul megint a báró szervezésében egy expedíció a birodalom szívébe, Con Majal rég elhagyott, halott városába a „Tiltott zónába”. Ilyen és ehhez hasonlatos beszédtémák röpködtek a borospoharak sűrű emelgetése közben. Na meg volt még néhány tisztázatlan ügye is Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd úrnak, amit persze komoly vagyonnak beillő összegekkel rendezett, mint például az a John Grabowsky is, aki egyszerűen csak úgy eltűnt az élők sorából, minek okán a sajtóban publikálni szándékozott valami terhelőt a Báró úrról. Köztudott volt, hogy a báró nem szívlelhette, ha személyét, vagyonát, vagy a családját illetően, tenni vagy csak egyszerűen firtatni próbál valamit, legyen az bárkinek vagy bárminek is a fia vagy rokona. Felesége meghalt a szülést követően, így a báró özvegyemberként élte napjait. Egyetlen leánya Mirian, anyja után kapta a nevét, aki mint Mirian Mandaret Hernandez látta meg a napvilágot egy Mexikói spanyol nemes udvarában, mint elsőszülött leánygyermek, aztán ez így is maradt, mert az apja jó Mexikói szokás szerint valami csetepatéba keveredve néhány ólomgolyóval a testében elnehezülten került száznyolcvan centire a föld alá. Mirian ekkor tájt ismerkedett meg Báró Nagykergénnyi Szikorák Alfréd úrral, aki éppen vagyona gyarapítása ürügyén kőolajlelőhelyek felkutatásával fáradozott Mexikóban. Mirian a báró egyetlen gyermekeként rendesen el volt kényeztetve és nem keveset örökölt apja arrogáns génjeiből, sőt még tán anyai ágról is sikerült átörökíteni a nagyapja fékezhetetlen természetét. A báró mérhetetlen pénzéhessége egyetlen leányát is vagyona megsokszorozására próbálta felhasználni. Minden áron sir Raymond Bartlet angol nemes és olajmágnás fiához szerette volna férjhez adni, hogy így egyesítve a két óriási vagyont, mérhetetlen gazdagságot hagyjon az utódokra. Igaz a fiatal Bartlettről az a hír terjengett, hogy a férfinépet jobban kedveli, mint a hölgyeket, így ez nem tűnt olyan jó partinak Mirian számára. A bárót mindez persze teljesen hidegen hagyta és csak erőltette a házasságot, de Mirian elhatározásában hajthatatlan volt, nem engedett a báró kérésének s olybá tűnt, hogy ez a hozzáállása eléggé elszánt és rendíthetetlenül véglegesnek számít. Nem ismert olyat, hogy őt bárki is vezesse, vagy előírja neki, hogy mit tehet és mit nem. Apja akaratával szembehelyezkedett és kategorikusan kijelentette, hogy nem áll szándékába bebújni egy olyan nyálas ficsúr ágyába, akit ő nem szeret, s ráadásul olyan hírek terjengnek róla, hogy nem szereti a női nemet. Egyszóval az ágy teljesen kizárt, nem hogy még a felesége is legyen. Ha annyira akarja azt az olajmezőt, akkor háljon, ő a ficsúrral aztán szerezze meg úgy magának, amit akar. Úgy is olyan gátlástalan mindenkivel, amikor a céljai elérése a tét, akkor miért pont most, ebben az esetben kéne visszafognia magát, duzzogott mérgesen és kiengesztelhetetlenül, Mirian. – Ha nem mész férjhez ehhez az emberhez, akkor megvonom tőled az apanázst, amit eddig folyósítottam neked. – próbálta a báró az anyagias oldalról megközelíteni a dolgot, remélte sikerül odahatni a lányának vele, ha már az apai tekintély kevésnek bizonyul. Miután Mirian kifejtette még egyszer, hogy az apja mit tegyen a neki szánt férjjelölttel, és hogy hova tegye az apanázst, ha azt meg meri vonni tőle. Ezzel a mondatra pontot téve a szobából kirohant, mint egy feldühödött anya oroszlán, az ajtót úgy becsapva maga mögött, hogy a falon a képek mind megigazgatták magukat rendre. A báró csak mosolygott a történteken és magában ennyit gondolt „az én lányom ez meglátszik”. A további vitának Mustard ezredes megjelenése vetett véget. Oly híreket hozott, ami kevéssé volt a báró ínyére. Mustard ezredes régi családbarátként szabad bejárással bírt a báróhoz. Más nem igazán engedhette meg magának azt a különleges kiváltságot, hogy egy családi vita közben csak úgy bejelentés nélkül belépjen. A báró adott az ezredes véleményére, de most ha tanácsot kellett volna kérnie tőle, bizonyosan nem tette volna. A lány kivételt képezett ilyen téren. Neki lehetett egyedül a báróra rácsapni büntetlenül az ajtót. Más mindenki szörnyű büntetésben részesült volna ilyenért, különben sem szerette az akadékoskodó, feleslegesen fontoskodó embereket. Ha csak egy mód volt rá, igencsak megválogatta kikkel tölti az idejét egy légtérben. Az öreg bárónak nem kevés erőfeszítések árán és minden közbenjárásának bevetésével sikerült csak kieszközölnie, egy meghatározatlan időre szóló kutatásra jogosító engedélyt a tiltott zónába az államoktól és Con Majal uralkodójától. Az engedélyek a minap érkeztek meg és már el is kezdte összeállítani az expedíció tagjait. Elsőként a biztonságért felelős személyt, a társaságnál munkafelügyelőként nem régen dolgozó, szigoráról és erős kezéről híres Fred Ramsayt jelölte ki, aki lelkesen vállalta, hogy felállítja a fegyveres védelmet, meg a csapat ellátásáról gondoskodó hordárok, szanitécek, szakácsok sokaságát. A fegyveres kíséret nagy részét Ramsay az ezredes egységéből, ideiglenesen szabadságra engedett néhány jól képzett katona adta. A tudományos részt az öreg báró a világért sem engedte volna ki a kezéből, ezt a részt ő maga akarta összeállítani régi ismerősei, barátai beválogatásával. Mustard ezredes ebben a készülődésben zavarta meg a bárót, aki rossz hírt sejtve, kissé oldalra döntött és félrefordított fejjel méregette a hadsereg díszes egyenruhájába parádézó ezredest, várva arra, hogy mondanivalójának mikor tér a lényegére végre. Az ezredes minden bátorságát összeszedve, sok semmitmondó körítéssel felvezetve mondanivalóját, nagy nehezen végre kibökte: – Mivel, Con Majal határvidéke mentén az én ezredem teljesíti az ország határának védelmét Méltóságos uram, kötelességem figyelmeztetni, hogy ha bármilyen konfliktus helyzet alakulna is ki, nekünk, mint az államok hadseregének, nem áll módunkban hivatalosan is segítséget nyújtani önnek és embereinek. Ezzel remélem tisztában van. Természetesen a szabadságos katonák a szabadságuk ideje alatt, ha azt a felettes szervek engedélyezik, márpedig engedélyezték, azt tesznek civilként, amit csak akarnak, ebbe a hadsereg nem szól bele, de nem vehetnek részt semmilyen konfrontációban egyenruhát viselve, vagy az Egyesült Államok nevében. Természetesen a jelen helyzet más, mert van egy államközi egyezmény a birtokában, ami ebben az esetben feljogosítana bennünket, hogy beavatkozzunk, amit nagyon nem szeretnénk elérni. De ha a helyzet úgy hozná, hogy állampolgárainkat megtámadva, azok biztonsága súlyosan veszélyeztetve lenne, vagy ne adj’ isten életüket vesztik egy konfliktus kialakulása közben, amit nem ők idéztek elő természetesen, úgy az államoknak kötelessége az állampolgárainak érdekeit megvédve a fegyveres beavatkozás. Még akkor is, ha a környező nagyhatalmaknak ez kevéssé tetszene is. Megelőzendően a további hasonló eseteket, meg kellene torolnunk állampolgárainknak becsületén, vagyonán és személyét érintő fizikai vagy erkölcsi sérelmén esett csorbát. De erre csak felettébb nyomos indokok alapján lenne módunk. Ezért vagyok most itt, hogy erre figyelmeztetve, lebeszéljem e nagyon veszélyes útról. – Nagyon helyes, nagyon helyes ezredes. A lebeszélésbe értelmetlen belefognia, mert ez erőteljes elhatározásom, de ha Con Majal lesz a végső nyughelyünk, akkor a hadsereg minden bizonnyal, jogosan megbosszul minket. Ha szükséges, akkor az államok hadserege vonuljon be, foglalja el a területet és végre ez a föld is az államok részét fogja képezni. Mert ugye, ha megtorlásra kerül sor, akkor a terület is meghódítás tárgya lesz, és végre lezárul már ez a kutya-macska állapot ekörül a ragyogó terület körül. Különben meg ez a terület olyan mértékű kincseket rejt, ami bőven megéri a belefektetett fáradozásokat és emberáldozatot, jómagamat is beleértve a szó legszorosabb értelmében. Természetesen várom a hadsereg hallgatólagos támogatását is amiről a kormányzó szavatolt. – vigyorog szélesre húzott pofával a báró, mintha direkte azért szervezné az expedíciót, hogy ott haljanak meg mindannyian és ez okot szolgáltasson az államoknak elégtétel vételre, a jelenleg kétes státuszú államformát fenntartó, és elég komoly feszültséget okozó országgal szemben. – Méltóságos Báró Úr! – próbálja esdeklő hangot megütve a báró értésére adni a helyzet súlyosságát. Aztán némi várakozás után újra kezdte. – Csak semmi báró úr! Figyeljen ide ezredes, maga ismeri Con Majal uralkodóját, hisz volt már ott ha jól tudom. Sőt, fogságba is esett az egész egységével együtt. – vigyorog kajánul az ezredes pulykavörös képébe. Mi több, választ várva kérdőn néz a szemébe. – Igen, jól tudja. – válaszol kényelmetlenül, szorult helyzetében az ezredes – Tényleg történt egy ilyen incidens, de diplomáciai úton lerendeztük. Az egyik ilyen feltétel az volt akkor, hogy az államok szavát adta, hogy a kutatásokat felfüggesztik, és nem kezdenek újakat az uralkodó beleegyezése nélkül. – Ezzel nincs is semmi hiba. A beleegyezés meg van, az egyesség meg köttetet. Az uralkodó megküldte a menlevélként szolgáló békepajzsot, amivel bárhol, bármikor segítséget kérhetünk és menlevélként szolgál a területének teljes fennhatósága alatt. – Fogja már fel kérem tisztelettel, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek az életét sem az ön javainak megtöbbszörözésével, sem az államok hadseregének beavatkozásával nem adhatja vissza, ha a kutató expedíciót baj érné. Ezen a területen több a szakadár csoport mint nálunk a néger. Hiába lesz megtorlás, ezek az emberek valószínűleg mind ott vesznek, ha lábukat beteszik arra a földre, családos emberek halnak meg a maga őrült vállalkozásáért és pénzhajhászásáért. A báró fülei csukottak voltak az ilyen szavakra. Egyszerűen elengedte az ezredes szavait, mintha nem is hozzá intézte volna ezeket a mondatokat, mintha el sem hangzottak volna e figyelmeztető szavak. Számára nem létezett lehetetlen. Őt csak a végeredmény érdekelte. A vele járó veszteség csak szükséges rossz. – Erre csak annyi a mondanivalóm, hogy néhány néger, meg mexikói menekült, aki nem látott más lehetőséget ebben az életben és ezért beállt katonának a szövetségi hadseregbe, nem nagy ár a remélt haszonért. Erről többet nem óhajtok diskurzust folytatni sem önnel, sem mással. Az engedély kiadatott, az expedíció menni fog, bármennyire is nem tetszik ez önnek, vagy bárki másnak. Punktum! Eközben Mirian, az időközben hozzá, látogatóba érkezett barátnőjével múlatta az időt. Suzanne, mint a legjobb barátnő, meghallgatta Miriant és hagyta, hogy a vállán sírja ki bánatát. Mirian ritkán sírt, és ez a pillanat azon ritka pillanatok közé tartozott, amikor érzelmeit szabadjára engedve, feltört belőle a zokogás. Suzanne bátorítólag átkarolta és végig hallgatta azt a monológot miszerint ő ugyan nem fog egy ilyen kétes hírű emberhez feleségül menni, akit apja szán neki, még akkor sem, ha ő lenne az egyedüli parti a világon. Neki az a férj kell majd, akit ő választ, és akibe ő lesz szerelmes. Nem érdekli az apja előtt felsejlő, irdatlan nagyságú hozomány lehetősége, vagy az abba vetett hite hogy a vagyont legyen az bármekkora is, minden áron gyarapítani kell, még akkor is, ha már akkora vagyont halmozott fel, hogy előreláthatólag még az ük unokája sem tudja elkölteni, bármekkora lábon élne is. Nem ez fogja vezérelni életét, és leendő párjának kiválasztását. Ezek a megoldhatatlannak látszó problémák felettébb nyugtalanították Miriant és barátnője megérkezése, némi vigaszt nyújtott e nehéz helyzetben. Mélyenszántó barátságuk felhatalmazta mindkettőjüket a legbelsőbb titkok megosztására és megvitatására. Suzanne megvallotta, hogy igazából Ő is hasonló gondokkal küszködik, mert neki meg nagyapja halálát követően a végakarat kihirdetésekor közölték, hogy záros határidőn belül férjhez kell mennie, ugyanis a vagyont csak akkor kaphatja meg, nagyapja akarata szerint, ha a végrendelet szerinti záros határidőn belül házasságot köt, egy vele egyenrangú, vagy legalább is, tőle magasabb rangú vagyonos közmegbecsülésnek örvendő férfival. Suzanne teljesen el volt keseredve ettől a kikötéstől, hisz rengeteg terve volt még a jövőre nézve. Ráadásul, még olyan kiszemelt párja sem volt, aki esetleg szóba jöhetett volna. Ugyan volt körülötte legyeskedő, udvarló, kérő, de ezek az emberek szóba sem jöhettek Suzanne számára, ezek a kérők csak hozományvadászok voltak, semmit sem jelentett érzelmileg neki a gyülevész pénzvadász népség. – Szerettem volna egy autót venni és végig autózni vele az államokat, élvezni az életet, megismerni a világot, emberekkel érintkezni, tanulni is akartam még. És ebből most már semmi sem lesz, mert a zsarnok öreg megkötötte a kezem, vagy koldusbotra jutok, vagy olyanhoz megyek akit nem szeretek, mert ennyi idő alatt kit találok akit még meg is szeretek, meg a végakaratnak is megfelel - panaszolja kisírt szemmel, s láthatóan nehezére esett titkolni gyengeségét, de Mirian előtt erre nem is volt semmi szükség. – Ne sírj, hisz van még egy kis időd, addig meg annyi minden történhet még, a végrendelet különben sem rendelkezett arról, hogy helybélinek kell lenni a kiválasztottnak. Tudod mit? Neked adom az autómat, itt áll a ház előtt, vágj neki és láss világot. Nekem úgy sem kell, mert apám választottja küldte ajándékba. Mintha attól jobban tetszene nekem. Itt a kulcs, fogd és vidd, nekem ugyan nem kell. Meg hát egyébként is túladtam volna rajta és az árát valamelyik szegényház, vagy valamilyen jótékonysági esten egy egyetem, kórház, vagy klinika kapta volna meg. – Jaj, köszönöm, de drága vagy, nem mintha nem tudnék venni magamnak, mert még az apanázs folyósítva van a határidő leteltéig, de akkor legalább ezzel nem kell vacakolnom. Igazad van, amint haza értem, összecsomagolok és elindulok északnak. Ha valahol hosszabb időt töltök, akkor írok pár sort, hátha kedved lesz megnézni, mivel töltöm az időmet és talán elszánod magad arra, hogy utánam gyere. Ha tetszett az első fejezet, akkor tetszeni fog az egész könyv is. :) Terveim szerint, karácsony környékére csak befejezem végre. :)
Posted on: Wed, 06 Nov 2013 21:36:06 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015