Thor: Sötét világ A Trónok harca rendezője sötétebbre színezte a skandináv isten második kalandját, így még nagyobbat szólnak a remekül időzített poénok. Már az első Thor-filmnél feltűnt az a sajátos báj, ahogy Marvelék az ősi istenfigurák kalandjait a jelenkori tudósokkal, a világok közti, futurisztikus csatákkal és a fergeteges poénokkal mixelték. Az Odin főisten családjában dúló viszályok Shakespeare-i módon árnyalták és bonyolították a képet. A ravasz Loki és az önfejű Thor között dúló testvérféltékenység az események mozgatórugója. A zseniális Tom Hiddleston és a karizmatikusan egyszerű Chris Hemsworth komplementer párosát nézve el kellett ismerni, hogy az első film rendezője, Kenneth Branagh kiválóan castingolt a főszerepekre. Ami persze egy Shakespeare-szakértőtől elvárható. És nincs kétség, a babér most is Hiddlestoné. A második rész történetében annyival emelték a tétet, hogy egy, még az isteneknél is ősibb faj bosszúra éhes vezetője, Malekith örök sötétségbe készül borítani az univerzumot. Csak a megfelelő pillanatra, a közelgő konvergenciára, azaz a kilenc birodalom együttállására vár. A helyzetet bonyolítja, hogy a börtönbe zárt Loki kiszabadul, márpedig ha valakiben nem lehet bízni, az ő. A nagy összecsapás helyszíne ezúttal London, de megcsodálhatjuk Izland barátságtalanabb lankáit és Greenwichet is az animált másvilágok mellett. Ha már a látványnál tartunk, oldschool mozisták biztosan odalesznek a festményszerű, fekete-vörös füstköd háttértől. Natalie Portman rajongói pedig elmorzsolhatnak néhány könnycseppet a Baljós árnyakat idéző kosztümös jelenetek láttán, ahogy a túlvilági nyelven szóló, albínó vámpírrá maszkolt Christopher Ecclestone is nagy örömet fog szerezni a Dr. Who sorozat rajongóinak Malekith szerepében. Képregényhősök korát éljük. Biztosan sokan vélik úgy, nincs különbség a többi szuperhősöket, mitológiai történeteket, szörnyeket, tündéket recikláló film és e között. Mégis, Alan Taylor szép, sötét tónusokkal festett, szórakoztató darabja rendelkezik azzal a bizonyos plusszal. A Thor-filmekre éppúgy jellemző az a remek irónia, ami a Bosszúállókra: a szuperhősök és istenek gond nélkül poénkodnak magukon és egymáson. Mi pedig jót röhögünk, a halhatatlanság utáni sóvárgást valahova jó mélyre eltemetve. -bio-
Posted on: Sun, 17 Nov 2013 12:29:36 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015