Átjavított első fejezet. Ez a jobb, vagy az eredeti? 1. fejezet Kellemetlen találkozás Florida, Clearwater, szeptember Az óra hangos csörgése ébresztett. Kint már világosodott, és a függönyön áthatoló fény kiűzte a szememből az álmot. – Kate, lassan indulnod kellene! – kiabált fel anyám. Sosem mulasztotta el a reggeli ébresztőt, és ez eddig nem is zavart. De ez a mai nap más volt. Idén kezdtem a középiskolát. Egész nyáron a szeptembert vártam, de most, amikor eljött, kicsit megijedtem… Tényleg olyan jó lesz, mint ahogy gondoltam? Féltem, hogy nem fogok tudni beilleszkedni a diákok közé. Én nem olyan voltam, mint a többiek. Nem szerettem a túl nagy társaságot. Inkább egyedül voltam, és zenét hallgattam, vagy olvastam. De ha szerettem volna barátokat szerezni, akkor ezen változtatnom kellett. Az egészben ez volt a legnehezebb. Megváltozni mások kedvéért. Lassan kikászálódtam, és elindultam a régi mahagóni szekrényem felé. Farmert vettem fel, egy kényelmes, fekete csőtoppal, és balerinacipővel. Anya már készítette pirítóst, apa pedig az újságot olvasta. Mikor lehuppantam mellé, mosolyogva felém fordult. – Na, izgulsz? – Inkább ideges vagyok. – Semmi okod nincs rá – nyugtatott anya. – Elvégre nem fognak megenni. – Kösz – motyogtam. Anyám szokásához híven elviccelte a dolgot. Az idegesség lassan lyukat rágott a gyomromba, így egy falatot sem tudtam lenyelni. Apa hamarosan elment, én pedig egyedül maradtam anyával. – Megyek fogat mosok, és elindulok. Az emeleti fürdő szobában, megszemléltem a tükörképem. Fog ez menni – hazudtam magamnak, minden meggyőződés nélkül. A tükörből visszanéző lány smaragdzöld szeme idegesen csillogott. Sötétvörös haja lágy hullámokban omlott le, egészen a derekáig. Vagyis minden rendben van. Semmi sem változott. Még mindig ugyanaz a Katarina voltam, noha egy pattogó idegbetegnek éreztem magam. Felkaptam a táskámat, puszit nyomtam anyám arcára, majd ott sem voltam. A Floridai Clearwater, San Pedro Street 13 alatt éltünk. Barátságos környék volt, szerettem itt lakni. Az utca végéről nyílt, a turista látványosságnak számító, névtelen Tér. Júniustól augusztusig több tízezer ember fordul meg itt, csak hogy láthassák a delfint formáló szökőkutat, vagy ehessenek Florida legjobb éttermében. Mostanra a Tér megtelt munkába és iskolába induló emberekkel. A buszmegállóban megpillantottam pár ismerős arcot, és mosolyogva köszöntem neki. Az ő arcuk izgalmat és várakozást tükrözött. Mindent megadtam volna, hogy most én is ezt érezhessem… Balra fordultam, hogy lássam, mikor jön a busz, és akkor megláttam. Alig öt méterre állt tőlem. Magas, nyurga srác, kócos, csokoládé színű hajjal. A bőre halvány barna, mint az enyém, amikor a napozással próbálkozom. Fehér pólót viselt, ami tökéletesen simult izmos testére. Keze a zsebében, a tartása laza, és kicsit meggörnyedt. Határozottan kijelenthettem, hogy jóképű… És leplezetlenül engem bámult. Álltam a tekintetét és vártam, mikor unja meg. A pillantása a csontomig hatolt, furcsa érzéssel elárasztva. És cseppet sem volt kellemetlen. Melegség árasztott el, a fejem búbjától, a lábujjamig. Nem tudtam elfordítani a tekintetem az ismeretlen fiúról. Megigézett. Csak néztem rá, az ő ajkai pedig felfelé kunkorodtak. Mint egy görög isten, olyan volt a mosolya. Tetőtől-talpig végig mért, majd elfordult. Akkor én is lesütöttem a szemem, és visszafordultam. Megdöbbentem azon, hogyan reagáltam egyetlen pillantásra. Hogy lehetett ilyen hatással rám? Mintha az egész testem bizsergett volna… Nem bírtam megállni, újra rápillantottam. Ő is engem nézett, és mikor a tekintetünk találkozott, fenyegető lett a mosolya. – Szia – köszönt valaki. Összerezzentem. – Öömm… szia. – A lánynak, aki rám köszönt, rövid, szőke haja, barna szeme, és modelleket megszégyenítő alakja volt. – Titanilla Cassidynek hívnak. Téged? – Katarina Slarb. – Szép neved van. A helyi suliba jársz? – Igen. Elsős leszek. A Titanilla tovább fecsegett, de nem tudtam rá figyelni. A srácot figyeltem. Még mindig zsebre tett kézzel állt, de valahogy közelebb került hozzám. Amikor megérkezett a busz, szinte menekültem. Nem tudom miért, de valami nagyon megijesztett abban a srácban… És meg is fogott, de erre nem akartam gondolni. Hiába küzdöttem magammal nem tudtam megállni, hogy visszanézzek. De már nem volt ott. Viszont a helyén fekete füst szállt fel. Milyen furcsa… A telefonom rezgése ébresztett fel a kábulatból. Egy SMS jött apától. SOK SIKERT, ÉS NE PARÁZZ!!! TÉNYLEG NEM FOGNAK MEGENNI! A szememet forgattam. Jellemző. Pont ő beszél, aki ugyanúgy fél az új helyektől, mint én. Igazság szerint, apával sokkal jobban kijöttem, mint anyával. Apám ügyvéd volt. Ő volt a közismert Christian Slarb. Anya egy aukciós háznál dolgozott, és a főnöke nem volt éppen épelméjű, de nagyon jól fizetett. Anyu alig volt otthon, és lehet, hogy ezért jöttem ki jobban apával. Kiskoromban ő volt otthon velem, ő volt az, akivel birkóztam az ágyon és ő volt az, aki mindig belém tuszkolta a levest, amiről tudta, hogy gyűlölöm… Sikerült ezen méláznom egész úton, így nem kellett az iskolára, és a diákokra gondolnom. Viszont mikor a busz megállt, nem tudott nem eszembe jutni. Ne idegeskedj már! – dorgált a tudatalattim. Valószínűleg csak elkapott az üldözési mánia. A parkoló és az iskola előtti terület benépesedett, a diákok ide-oda lökdösték egymást, mint az oviban. Titivel beálltunk az iskola aulájában várakozó sor végére az óra rendekért. A legtöbb diák valamelyik ismerősével beszélgetett, de voltak olyanok is, mint én, aki meg sem mertek szólalni. Az iskola titkára öt percet pöszmötölt, mire odaadta az órarendemet. Ki álltam a sorból és bevártam Titit. – Nekem matekom lesz – mondta csalódottam. – Akkor találkozunk az ebédnél – köszöntem el. Elindultam a 116-os terem felé, ahol az első angol órám volt. Mire oda értem, minden diák már talált magának helyet. Egyetlen üres szék volt leghátul és az is – a szívem nagyot dobbant, mikor láttam –, a barna hajú srác mellett. Csendben leültem mellé, hajamat a bal vállamra tettetem, hogy valamelyes eltakarjon. A srác megint engem bámult. Vagy inkább, még mindig. Mintha nem látott volna eleget belőlem a megállóban. – Szia – köszönt rám. Kelletlenül oda pillantottam. Gonosz vigyor terült el az arcán. – Federiconak hívnak. Federico Cassilas. Tehát ezért van barnás beütése a bőrének… Spanyol srác. – Láttalak a buszmegállóban. – Nem mondod?! Észrevettem. Felnevetett. A nevetése gyönyörű lett volna, ha nem torzítja el a gonoszság. – Jó reggelt. Egy szigorú arcú nő lépett a terembe. Ezüst keretes szemüveget viselt, a haja szoros kontyba volt fogva, a száját egy szűk vonalba préselte. – Sussanne Garcia vagyok. Már most közlöm! Aki az órámon rendetlenkedik, megy az igazgatóhoz. Ez egy iskola, és nem játszótér. Ne mondjátok, hogy nem szóltam. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a nővel nem érdemes kukoricázni. – Na, őt sem fogom kedvelni – morogtam. – Nem szereted az ijesztő dolgokat? – vigyorgott Federico. – Csak az ijesztő tanárokat nem szeretem – helyesbítettem mogorván. – Szóval az illető lehet akármilyen jó tanár, remek kisegítő, le van ejtve, mert ijesztő? – Nagyjából. – Mindig ilyen ijedős vagy, Aranyom? – Chh… – Nem valami frappáns válasz. – Nem akarok frappáns választ adni neked… Semmilyen választ nem akarok adni neked – tettem hozzá. A srác ajka pedig, ha lehet, még gonosz mosolyra húzódott. – Pontosan úgy reagálsz, mint azok a lányok, akik oda voltak értem. Mindent mondasz, csak ne kelljen válaszolnod. Leesett az állam. Micsoda egy hólyag…! – Te egy egoista… – kezdtem – Nem zavarlak kedvesem? – nézett rám a tanár. Magamban mondtam, hogy: nem, dehogy, de rögtön a legelső nap nem akartam pofátlan lenni. – Elnézést – morogtam. Federico elégedetten kuncogott. Dühösen előremeredtem és néztem, ahogy Mrs Garcia magyaráz. De nem jutott el a tudatomig, amit mond. Alig tizenöt perce ülök itt, és ennek a hólyagnak már sikerült felhúznia. – Ideges vagy, Aranyom? Nem válaszoltam. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, de nem tudtam nem észrevenni a gúnyos mosolyát. – Ne engedd, hogy idegesítselek, szivi. – Fogd már be! – sziszegtem. A francba is, miért nem hagy már békén? – Gyáva kukac. – Ellenben veled, én nem akarok büntetést kapni. – Na, tessék. Ez úgy hangzott, mintha egy ovis mondta volna. – És ki mondta, hogy én igen? – tudakolta. – Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted? – Ebből elég legyen! – Mrs. Garcia már megint észrevett.– Tanítás végén mindketten mentek a konyhába, mosogatni. Remélem, ez majd elveszi a kedveteket attól, hogy az órámon beszélgessetek. – Bosszúsan visszament a táblához. – Még ilyet. Első nap már rendetlenkednek. – Na, ezt jól megcsináltad – vetettem oda. De ő csak mosolygott. Elégedetten és sokat ígérően. Dühösen meredtem a feladatlapomra, amit meg kellet volna oldanom. De még a lap közepén sem tartottam, amikor megint észrevettem, hogy bámul. Olyan idegesítő volt… Egy idő után meguntam és ránéztem… Kellett jó adag önuralom, hogy ne sikítsak fel. Hatalmas fekete szemek nézek rám. Se pupilla, se írisz. Semmi. Olyan ádáz arca volt, hogy ösztönösen összehúztam magam. Pislogni kezdtem, de a második pislogásnál, a szeme ugyanolyan kékeszöld volt, mint eddig. Amikor rájöttem, hogy tátott szájjal bámulom, gyorsan elfordultam, és megint a hajam mögé rejtettem az arcom. Csak rosszul láttad, csak rosszul láttad – győzködtem magam, de biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam. Fekete volt a szeme… Teljesen fekete… Lopva odapillantottam, és még pont elkaptam aggodalmas pillantását. Behúzódtam a fal mellé, és az óra hátra lévő részében meg sem mozdultam. Amikor megszólalt a csengő, menekültem a teremből. Federico mögöttem jött ki, és ráérősen sétált. – Kate, Kate milyen volt az első órád? – Titi rohant velem szemben, és nekem hatalmas kő esett le a szívemről. Dühös morgást hallottam a hátam mögül. Hátra pillantottam, és láttam Federico gyilkos pillantását, ahogy Titit méregeti. – Nekem fantasztikus volt… Még be sem fejezte a mondatot, amikor Federico szeme megint elsötétült. Elakadt a lélegzetem. Pislogott egyet, mire a szeme megint normális színűvé vált. Majd sarkon fordult és elment. – Hé Kate, hallasz? – Titi dühösen rángatta a kezem. Egy pillanatig hallgattam. Némán mentünk a folyosón. – Sajnálom – mondtam. – Nem figyeltem… Máshol járt az eszem… – Azon a fiún, aki ott állt mögötted? – Igen… – Dögös pasi. Összevontam a szemöldököm. – De veszélyes… – Honnan tudod? Ismered? Bemutathatnál neki. – Nem, nem ismerem, és nem is akarom megismerni. –Isten ments és őrizz, hogy egy centivel is közelebb kerüljek hozzá… A következő óránk együtt volt. Történelem és állampolgári ismeretek. A harmadik sorban találtunk csak helyet. – Akarsz jelentkezni dráma órára? – Még nem tudom… Mikor lesz az első óra? – Asszem jövő héten kezdődik… Töltsd ezt ki, és majd elviszem a tanárnak. Elém tolt egy jelentkezési lapot, és figyelte, ahogy kitöltöm. – Hé, menj innen! – utasított egy unott hang. Felnéztem és egy pillanatra azt hittem, barbie babát látok. A lánynak szőke haja volt, rózsaszín pántos toppot viselt, és fehér miniszoknyát. Fehér alapon rózsaszín flitteres táskáját, már le is tette a padomra. – Tessék? – Az mondtam, menj innen! – vetette oda. Felemeltem meglepően nehéz táskáját és a kezébe nyomtam. – Bocs, ez az én helyem. – Hogy? – Talán nem érted? Itt. Én. Ülök. – magyaráztam jó lassan. – Keress magadnak másik helyet. – Egy pillanatig farkasszemet néztem vele. Színtelen szeme résnyire szűkült, aztán nagyképűen elkacsázott. – Hát ez meg ki volt? – Ő Rebecca – suttogta Titi. – Az apja a Toyota autós cég vezetője. Nagyon gazdagok, és Becca meg a barátnője Lana, nagyon el vannak kényeztetve. Mindent megkapnak. Azzal, hogy nem tetted, meg amit akart, kihívtad magad ellen a sorsot. – Te honnan ismered? – Egy suliba jártam vele. Nyolc keserves évig – nyögte. – Én a te helyedben tényleg nem mondanék neki ellent. Becca nagyon elvetemült, bármire képes. – Én nem félek tőle. Az én sulimba is járt egy ilyen csaj. Ugyanilyen hülye, pont, pont, pont volt. – Én akkor sem kezdenék ki vele… Amikor véget értek a délelőtti órák, végre elmehettünk enni. Titi, és néhány barátja mellé ültem. Első lépes, hogy normális társasági életet élhessek. – Ő itt Jack – mutatott rá egy szőke, szeplős srácra. – Ő Dominic – fekete hajú, aranyos srác. – És David. – Neki sötétbarna haja, és szénfekete szeme volt. – Tudtátok lányok, hogy egy hónap múlva lesz a szecska bál? – kérdezte David lelkesen. – Nem – motyogtam. Egy bál… Hát igen. Ez az egyetlen dolog, amitől féltem. – Muszáj elmenni? – kérdeztem Titit. – Persze, hogy muszáj – méltatlankodott. – De mit fogunk felvenni? – Estélyit – szólt egy gunyoros hang. Federico leült az egyetlen szabad székre. – De szerintem, ezt mindenki tudja – vigyorgott. – Amúgy ne nagyon készülj. Úgysem fogod megérni a bált. – Ha lehet még gonoszabban vigyorgott. – Ó igen? És miért nem? – kérdeztem kihívóan. – Mert csak. – Az nem válasz, hogy mert csak. – De válasz. Jelentése: semmi közöd hozzá. – Talán velem van a baj, de rólam van szó. Már hogyne lenne hozzá közöm? – Igazad van – vakarta meg enyhén borostás állát. Nagyon szexi mozdulat volt, és tudtam, hogy direkt csinálja. – Majd az utolsó pillanatban elmondom – kacsintott. Nem válaszoltam. Az ajtó felé néztem és láttam az éppen belépő Rebeccát és Lanát. – Azt nézd, ki van ott – suttogtam Titinek. – Ajjaj – morogta. – Ide tart. Rebecca kecsesen átvágott az ebédlőn és felénk tartott. Amikor mellém ért, úgy tett, mintha megbotlana és rám öntötte a kávéját. – Ó bocsánat. Olyan ügyetlen vagyok – vigyorgott. Felpattantam, hogy lerázzam magamról a kávét, de késő volt. Összeszorítottam az ajkam. – Hát ennél még egy óvodás is többre képes. Utoljára egy béna tini sorozatban láttam ilyet. – Béna, de trendi – mosolygott Lana. – Gyere Becca menjünk, mielőtt még összekávézza az új felsőm. Ránéztem. Gyönyörű lány lehetett anno, de teljesen tönkretette az arcát. – Nem a kávés ruhád lesz az, ami elcsúfít – nyugtattam meg. Lana tátogott, de nem jutott eszébe semmi, amivel visszavághat. Diadalittasan leültem. – Hol tanultál meg így visszavágni? – kérdezte Dominic, mikor Lana és Becca sértődötten elkacsáztak. Elmosolyodtam. – Nem tanultam. Én ilyen vagyok. Csak úgy jön. – Kárpótlásul a ruhádért elmehetnénk vásárolni. Tudod, olyan új legjobb barátok este. Felmordultam. – Jó lenne, csak hogy ma mosogatnom kell a konyhán – morogtam sötéten. – Mi az ördögöt műveltél, hogy mindjárt az első nap büntetésbe kerülsz. – Nem én miattam volt – dünnyögtem Federicot nézve. Órák után zsörtölődve indultam el a konyha felé. Átkoztam magam, amiért egyáltalán hozzá szóltam. Micsoda egy felfuvalkodott hólyag… Beképzelt, öntelet, arrogáns szörnyeteg. Hogy lehet valaki ekkora tuskó? Dühösen ledobtam a cuccomat a konyhában egy székre és körbe néztem. Világos helyiség volt, hatalmas tűzhellyel. A pultot elborította a sok mocskos edény. Jézusom! Mintha egy hadsereg után kellene mosogatnom… Federico még nem volt ott, így gyorsra engedtem vizet a mosogatóba, hogy annyival is előrébb legyek… Hogy minél kevesebbet kelljen a sráccal lennem. Igazából magam sem tudtam, hogy miért vagyok ilyen mogorva. Talán ha azt gondolnám, hogy nem tetszett, amit láttam… De nem így volt. Nagyon is tetszett. Kócos haj, kékeszöld szem, amiből csak úgy süt az ellenszenv. Izmos kar, amit a hosszú póló sem tud elrejteni… És az a gyilkos, sokat ígérő mosoly… – Szerintem a mosogatással foglalkozz, és ne álmodozz – szólt egy gúnyos hang a hátam mögött. Megpördültem. Federico az ajtónak támaszkodva állt, a mellén összefont karral. A pólója könyékig feltűrve, így az már nem rejtette-sejtette izmos karját. – Na, mi lesz, bámészkodsz még, vagy csinálsz is valamit? Gyorsan elfordultam és kezembe vettem az első edényt. Amilyen hülye vagyok, még el is pirultam, amit valószínűleg észre is vett, mert megint vigyorogni kezdett. – Én öblögetek – közölte, és odaállt mellém. A közelségétől kirázott a hideg. Olyan volt, mintha leöntenének egy vödör jeges vízzel. Az érzés cseppet sem volt kellemes, mégis megriasztott, hogy ilyen hatással van rám. Azzal nyugtattam magam, hogy ez normális egy olyan ember jelenlétében, aki negyvenöt percen keresztül sejtelmesem mosolyog. Egy óra múlva már halálosan untam az egészet. Gyűlöltem a mosogatást. Otthon bármit megcsináltam, csak mosogatni ne kelljen. Ahogy láttam, Federico is unta. Idegesen dobolt a pult szélén, amikor már nem volt mit öblögetnie. – Emlékeztetlek rá, hogy miattad vagyunk itt – vetettem oda. – Miattam? – vonta fel a szemöldökét. – Nem Aranyom, miattad vagyunk itt. Mert nem tudsz csendben beszélgetni. Ezt még gyakorolnod kellene… Amúgy, én örülök, hogy kettesben vagyunk – tette hozzá. – Hát én meg nem – morogtam dühösen. – És miért is örülsz? – Mert így megvalósíthatom a tervem – mondta egyszerűen. – Milyen tervet? – kérdeztem gyanakvóan. – Azt, amelyikben megöllek. A kezem egy pillanatra megállt az edény felett. – Hülyének nézel? – Nem. De te pontosan olyan lánynak tűnsz, akit egyetlen érzéki mosollyal, ki lehet csalogatni, egy sötét sikátorba. – A hangja nyugodt volt, az arca érzelem mentes, de a szeme kinevetett. Már a nyelvem hegyén volt egy csípős válasz, de inkább lenyeltem. Nem süllyedek az ő szintjére. – Beismered, hogy igazam van? – kérdezte bujkáló mosollyal. – Nem ismerek be semmit! – vágtam rá dühösen. – Miért nem tudsz békén hagyni? – Élvezem, hogy húzhatlak… Meg amúgy sem sokáig tehetem már. Azt hiszem, többet nem találkozunk. – Hála istennek… – És most csakugyan így gondoltam. – Én a helyedben nem örülnék, Aranyom! – jegyezte meg. – Szerintem ez neked lesz rossz. – Mi rossz lehet abban, ha nem idegesítesz többet? – Mondjuk úgy, hogy többet nem kell aggódnod, a házi feladatok miatt. – Eddig sem aggódtam – motyogtam, de a gyomrom idegesen összerándult. Csendben mosogattunk tovább. Tizenöt perccel később, hulla fáradtan ugyan, de készen voltunk. Leengedtem a vizet, majd hátat fordítottam Federiconak, és lehajoltam egy rongyért, hogy feltöröljem a vizet. A szemem sarkából láttam, hogy elvesz egy kést a csöpögtetőből és egy lépést tesz felém. Felkeltem és szembe fordultam vele. – Tedd azt le! – mondtam rekedten. Elgondolkodva nézett a késre majd rám… Nem. Mégsem gondolkodott. Csak engem akart megijeszteni. Nem az a fajta srác volt, aki ugrik, ha kérnek tőle valamit. Összeszorult torokkal meredtem a késre. Ó kérlek, csak tedd le – könyörögtem magamban. – Mitől félsz, Aranyom? – Tőled – ziháltam, de rögtön megbántam. Nagyon rossz idő pontot választottam a vallomásra. Az ajka felfelé kunkorodott. – Jól teszed. – Tedd le – kértem újra. – Kérlek. Egyetlen pillanatig azt hittem, nem fog hallgatni rám. De aztán, legnagyobb örömömre hátat fordított, és letette. – Akkor majd máskor – morogta alig hallhatóan. Remegve pakoltam el a holmimat, és rohantam az ajtó felé. Minél előbb kint vagyok, annál jobb. Talán csak paranoiából, vagy a tettei miatt, nem tudom, de kezdtem elhinni, amit mondott. Miközben a busz felé rohantam megfogadtam, hogy messze elkerülöm Federicot, és azon az egy órán, amin kénytelen vagyok mellette ülni, elrejtőzöm a hajam mögé. Már az elején megállapítottam, hogy benne nem lehet megbízni. Veszélyes volt… És nekem ennyi elég. Hiába akartam másra gondolni, akaratlanul is az az éj fekete szempár jutott az eszembe. Vajon, hogy csinálta? És miért? Egyelőre tényleg nem akartam erre gondolni. Ez még ráér. Inkább valami kellemesre akartam gondolni… Mondjuk arra, hogy hamarosan otthon lehetek, és mindenről beszámolhatok apának, ahogy tegnap kérte… – Nem tudtam be fejezni a gondolatot, mert ekkor a busz megrázkódott. Jobbra, majd balra rángott. Meg kellett kapaszkodnom a székemben, hogy ne zuhanjak ki az ablakon. Vérfagyasztó sikolyok hallatszottak minden honnan. A beton árok felé sodródtunk. A busz kilengett, és az oldalára dőlt. Hatalmas ütéssel kizuhantam az ablakon. A szilánkok erősen belevájtak a kezembe. Egy utolsó rángással a busz a hátára, én pedig az úttestre zuhantam. Valami, mintha belemart volna a gyomromba. A szememet lehunytam, a fejem fájt, és úgy éreztem, mindjárt meghalok. Egy ismerős kacajt hallottam, kísértetiesen közelről. Ez csak a halál lehet… Eljött értem. – Túl könnyű volt – mondta a hang. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam; tényleg a halál az. De nem bírtam. Fájt minden tagom, beleértve a szememet is. Egy utolsó próbálkozást tettem, hogy megmozduljak, majd minden elsötétült.
Posted on: Sun, 27 Oct 2013 12:00:07 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015