Alföldi féle féligazságok… avagy, István a király 2013 Harminc éve magam is ott voltam a Királydomb tövében és ünnepelt a lelkem, mert a magyar-és keresztényellenes kommunista korszak első nemzeti-keresztény élményében volt részem. Mivel Szörényi-Bródy zenéje mindenben irányadó volt akkoriban (is), a Királydombon azt kaptuk, amit vártunk. Valamiféle felemelő, rejtett, vagy rejteni muszáj nemzettudatunkat igazoló feltöltődést, hitet abban, hogy apáink igazsága, amelyet már fiatalon is, sőt gyermekként is megértettünk, valóban igaz… Volt ebben a királydombi előadásban valami, amit megfogalmazni nem lehet, de ha sikerülne is, a mai ifjúság már nem értené. Megpróbálom érzékeltetni: - Feleségemmel szerelmesen, kézen fogva indultunk a Városligetbe… hirtelen ötlettől vezérelve, de bizakodva a bejutásban - jegy nélkül. A tömeg hömpölygött az előadás színhelyére, ám egyszer csak egy jegyellenőrző soralba ütköztünk. Mindenki érzett valami különlegeset… hiszen aki erre a műre kíváncsi volt, az tudta miért megy a Királydombhoz. Mondtam az egyik srácnak, hogy nincs jegyünk, de be szeretnénk menni, mert ez egy különleges nap, különleges mű… A srác rám nézett és azt mondta, hogy „menjetek”. Évitől örömében kaptam egy puszit, és immár a föld fölött tíz centivel lebegtünk előre, a következő sorfalig, ahol ismét a jegyeket kellett volna megmutatnunk. Vicus rémülten nézett rám, de én megint elmondtam, hogy nem véletlenül vagyunk itt, és látni szeretnénk a bemutatót. Megint azt mondta a sorfal egyik tagja mosolyogva, hogy „siessetek”. Vicussal siettünk, és több sorfal sem volt… Aztán leültünk az első sorba a földre, és csak a Himnuszra álltunk fel. Akkor mindenki feszes vigyázban állt a Himnusz alatt. Büszke magyarok ezrei voltak ott 1983-ban a Királydomb alatt, mellett, de nem vertük a mellünket, nem vettünk fel – noha volt – Bocskait, nem üvöltöztük, hogy „mindent vissza”. Természetes volt ott és akkor magyarnak lennünk. Természetes és gyönyörű, mert végre megélhettük egyetlen szó nélkül, csodás zenébe és szövegekbe csomagolva… Majd jött a rendszerváltásnak hazudott elitcsere, amelyben a nemzet elvesztette a méltóságát, mert felvett egy liberális kesztyűt, egy kérdést, ami úgy szólt, hogy „ki a magyar”? A legaljasabb kérdés volt ez, s a legostobább reakciót volt hivatva – sikerrel - kierőszakolni abból a társadalomból, amely a rendszerváltást – sajnos – komolyan gondolta. Elkezdődött a bizonygatás, a megfelelni akarás, az önmagunk megtagadása, feladása, nehogy sértsünk másokat, nehogy feljelentsen valaki. Pedig ezt a kesztyűt nem lett volna szabad felvenni… a társadalom, a tömeg viszont nem bölcs. Felvette és ezzel elkezdte magát kitessékelni saját honából. Az a természetes magyarság, amely ott a Királydombon megvolt, hat évvel utána nem volt fellelhető a társadalomban. Megjelentek a pártitkárok Bocskaiban a templomok első padsoraiban, mindenki köhögésig verte a mellét magyarságában, rémes beszédek hangzottak el nemzeti ünnepeinken, és mindenki azt bizonygatta, hogy csak az előmenetel lehetőségei miatt lépett a pártba. A politikai elit zaftosan hazudozott a nemzetnek, a társadalom pedig önmagának, miközben folyt a harc a hatalomért, és már senki nem érezte azt a csodát, amit identitásnak nevezünk, s ami a kommunista kor végén a Királydomb tövében átjárta a testet és a lelket. Ma megnéztem az István a király-t az RTL-en. Már második napja olvasom a Facebookon a gyűlölettől az elkeseredésig tartó véleményeket, Alföldi és stábja olykor az ordenáréságig menő gyalázását, s azt, hogy Alföldi a nemzetet gyalázta meg ezzel a rendezéssel. Itt-ott megírtam, hogy hátrább az agarakkal, hogy ne bíráljon senki, ameddig nem látta a darabot az elejétől a végéig. (Hallomásból csak az egyik vasárnap délelőtti rádióműsor valamikori riportere, Szénási Sándor „tudott” recenziót írni. Egyik könyvem recenzióját így kezdte: Nem olvastam el Stoffán György könyvét… majd írt a könyvről két oldalt…) Mivel nem szoktam TV-t nézni, csak a Gondviselésnek köszönhetem, hogy bekapcsoltam a készüléket nehezen viselt magányomban… és lám, megszólalt Beethoven István király nyitánya. A díszletből és a jelmezekből azonnal rájöttem, hogy Alföldi-rendezést látok, mi több, a híres – „nemzeti körökben” immár hírhedt - darabot. A szereposztást nagyjából ismertem, tehát az nem volt újdonság, ám a szereplők által nyújtott élmény „hangilag” nem minősíthető. Talán Réka, Gizella és Koppány voltak a tűréshatáron belül, a többi énekest bármelyik falusi asszonykórusból eltanácsolnák. A zenekar sem volt a helyzet magaslatán, illetve ha ott volt, akkor meglehetősen siralmas az elért magaslat. A mű rendezői megfogalmazása már a jelmezekben is önmagáért beszélt. Azonban volt benne valami lenyűgöző. Voltaképpen Alföldi azt a történelmi távlatot mutatta be e művön keresztül, amit ma egyszerűen az elmúlt harminc évként emlegetünk. Ezzé, ilyenné vált a társadalom harminc év alatt. Ezzé, ilyenné vált a művészet és a művészet iránti igény az elmúlt harminc év alatt. Alföldi rendezésében pont az a csodálatos, hogy le tudott rombolni valamit, ami harminc éve építeni volt hivatott. A szegedi István a király tükre a mai kornak, a mai magyar társadalomnak, a mai keresztényellenességnek, nemzetietlenségnek. Alföldi rendezése gúnyolódni látszik, de nem tudja kivel és miért. S ezt pontosan érzékelteti is. Nem történelmet mutat be, mint amit harminc esztendeje a Királydombon láttunk, hanem átteszi a darabot abba a dobozba, amit 21. századnak, amit kapitalizmusnak, amit Európai Uniónak, amit keresztényellenességnek nevezünk, és amit antiszemitának hívunk. Alföldi tehát nem egy csapnivaló és magyarellenes interpretációt adott át a közönségnek, hanem zseniálisan megfogalmazott valamit, amit nem lehet másféleképpen megfogalmazni, mint úgy, hogy leakasztjuk a Botticelli képet a falról és beletaposunk, majd visszaakasztjuk és aláírjuk, hogy: Vénusz halála. Féligazságok és rosszul megfogalmazott igazságok azok, amelyek végül is kikerekedtek a mai „István a királyból”. Azonban Alföldi a darab végén a lényeget láttatta meg: az Unió, a liberális és kommunista eszme úgy szeretné látni a magyar nemzeti keresztény eszmeiséget, a magyar nemzetet, ahogyan a Himnusz alatt a darab végén láttuk. Elszigetelve, bezárva, véresen, példaképeit feledve. Mert sokaknak - ostobaságuk okán - a legfélelmetesebb az, ha a magyar végre természetesen megélhetné a magyarságát… mint a Királydombi előadáskor, Aczél elvtárs uralkodása idején… Alföldi tehát rendezett, művészet nélkül, a művészetet használva a művészet ellen… szánalmas, de nem felháborító. Ennyi tellett. Lenyomat a 21. századról. Valós pillanatkép Magyarországról… Sic transit gloria Hungariae! Stoffán György főszerkesztő-helyettes Európai idő
Posted on: Wed, 21 Aug 2013 17:59:42 +0000
Trending Topics
Recently Viewed Topics
© 2015